Saját Megoldás
Kiss Endre Farkas élete, ahogy ő meséli
Kiss Endre Farkas
Saját Megoldás
Kiss Endre Farkas élete, ahogy ő meséli
Kiss Endre Farkas
Utoljára módosítva: 2026. augusztus 1.
Kiss Endre Farkas élete, ahogy ő meséli
Saját Megoldás
Kiss Endre Farkas élete, ahogy ő meséli
Írta: Kiss Endre Farkas
A lábjegyzeteket a Fórum jegyzi
Első kiadás, 2026
Minden jog fenntartva. A mű bármely részének felhasználása, másolása, idézése kizárólag a szerző előzetes írásbeli engedélyével lehetséges. A szerző fenntartja továbbá a megfilmesítés jogát, a hangoskönyv jogát, a külföldi kiadások jogát, a képregényváltozat jogát, valamint a jogot arra, hogy mindezekről a későbbiekben tárgyaljon.1
A könyvben szereplő személyek valósak. A velük kapcsolatos megállapítások a szerző emlékezetén alapulnak.2
A szerző ezúton is köszönetet mond mindazoknak, akik az évek során támogatták, és külön azoknak, akik nem.
Sokan kérték már tőlem, hogy írjam meg az életemet. Eddig nem tettem, mert dolgoztam.3
Most azonban elérkezettnek látom az időt. Nem azért, mert bármi megváltozott volna — az én utam egyenes, és mindig is az volt —, hanem mert az elmúlt években akkora mennyiségű hazugság gyűlt össze rólam az interneten, hogy azt egyszer valakinek helyre kell tennie. Ez a valaki értelemszerűen én vagyok, mivel én ismerem a tényeket.
Egy szűk, de hangos csoport évek óta azzal tölti a szabadidejét, hogy figyeli, mit csinálok. Írnak rólam egy lexikont. Név szerint tudom, kik ők, és tudom azt is, hogy mi hajtja őket: az irigység. Egy ember, aki négy egyetemre járt, aki nemzetközi projekteken dolgozott, és aki három nyelven beszél,4 óhatatlanul kivált ilyen reakciókat.
Ez a könyv nem nekik szól. Azoknak szól, akik követik a munkásságomat, és akik az évek során kitartottak mellettem. Nekik tartozom annyival, hogy végre elmondom, hogyan is történt.
Elöljáróban három dolgot szeretnék leszögezni.
Először: soha életemben nem loptam, nem csaltam, és nem hazudtam.5 Ha valahol mégis pontatlanság merül fel, az kizárólag abból adódik, hogy az adott helyzetben a másik fél nem értette meg, amit mondtam.
Másodszor: az alkohol nálam nem probléma. Én ezt nagyon jól tudom kezelni, mert nálam nem függőségről van szó, hanem arról, hogy szeretem a jó bort.6 Aki ezt nem érti, az valószínűleg nem is ivott még jó bort.
Harmadszor: a munka az életem. Én mindig dolgoztam, sokszor több állásban egyszerre. Hogy ezek a munkaviszonyok miért értek véget, arra a könyv megfelelő fejezeteiben térek ki.7
Aki ezek után is elolvassa a könyvet, az meg fogja érteni, kivel áll szemben.
Újszász, 2026 nyara
Kiss Endre Farkas
Budán születtem, 1982. január 17-én, egy jó nevű családban. Ezt azért fontos leszögezni mindjárt az elején, mert az internetes rágalmazóim előszeretettel állítják be úgy, mintha valamiféle vidéki senki lennék. A nagyapám magyartanár volt, a nagyanyám óvónő, az édesapám pedig mérnök — méghozzá olyan mérnök, akinek szabadalma volt.8
A Nándorfejérvár közben laktunk. Aki ismeri Budát, az tudja, mit jelent ez.
Az én gyerekkorom nem volt átlagos. Már egészen korán érdekelt a technika, és míg a kortársaim az utcán rúgták a labdát, én a könyveket bújtam. Édesapám könyvtára komoly volt: mérnöki szakirodalom, folyóiratok, lapszámok.9 Ebből a közegből hoztam magammal azt az igényességet, ami később a szakmai pályámat is meghatározta.
A szüleim útjai elváltak. Ez engem, mint minden gyereket, megviselt, de nem törtem meg. Egy időre a nagymamámhoz kerültem Füzitőre, ami visszatekintve hasznos volt: megtanultam önállóan gondolkodni, és megtanultam azt is, hogy az ember csak magára számíthat.10
Füzitőről egyébként szívesen beszélek, mert ott kezdődött minden. A nagyszüleim házában nőttem fel, egy olyan közegben, ahol a tanultság érték volt, és ott volt körülöttem az a néhány gyerek is, akikkel már akkor gépeztünk. Ha valaki tudni akarja, mikor indult a szakmai pályám, a válasz nem egy egyetem, hanem egy Commodore 64 egy Komárom megyei telepen.11
Egy dolgot itt kell elmondanom, mert jellemző. Ma már a gyerekkoromat is átfésülik. Olyan évekből próbálnak ügyet csinálni, amikor én hét-nyolc éves voltam, és olyanok emlékezetére hivatkoznak, akik azóta harminc évet leéltek.
Erre nekem egy válaszom van, és akkor is ez volt: unalmas.12
Ekkoriban alakult ki bennem az az elv, amelyet azóta is követek, és amely ennek a könyvnek a címét is adja: a Saját Megoldás. A lényege egyszerű. Ha valamit el akarsz érni, ne a bevett úton menj, mert azon mindenki más is megy, és ott nem lehet kitűnni. Keress egy saját utat.
Ez az elv az élet minden területén alkalmazható. Én alkalmaztam is.13
Egy dolgot rögzítek, mert a rólam szóló elbeszélésekből mindig kimarad: nekem az induláshoz minden megvolt.
Volt saját lakásom Budán, amelyet édesanyámtól kaptam. Örököltem a nagyszüleimtől. Autóval jártam. Bejárónő takarított nálam, az ételt pedig házhoz hozták — nem azért, mert lusta voltam, hanem mert időgazdálkodási kérdés, hogy az ember mire fordítja a napját.
Ezt sokan a szememre vetik, és nem értem, miért. Aki megteheti, éljen a lehetőségeivel. Aki nem teheti meg, az dolgozzon meg érte.14
Egyetemre is bekerültem, méghozzá többre. Erről külön fejezetben írok.
Az indulásommal tehát semmi baj nem volt. Ami később történt, annak más okai vannak — és ez a könyv részben azokról szól.15
Édesapámról nehéz írnom. Kiváló elme volt, aki azonban nem kapta meg az élettől azt, ami járt volna neki. A tehetsége nem talált gazdára, és ez egy idő után megviselte. Voltak nehéz időszakai.16
Nem szeretném ezt hosszasan tárgyalni, mert nem tartozik senkire. Annyit azonban fontosnak tartok elmondani, hogy tőle örököltem a kitartást, és tőle örököltem azt is, hogy nem adom fel akkor sem, amikor a körülmények ellenem dolgoznak.
Ez a könyv részben az ő emlékének is szól.
A középiskolát az Öveges József Középiskolában végeztem. Jó iskola volt, bár én már ott is éreztem, hogy egy fokkal előrébb járok a kortársaimnál.17
Az osztályban hamar kialakult a becenevem: magányos farkas. Ezt büszkén viseltem, és viselem ma is. Nem véletlenül szerepel a nevemben is a Farkas.
Sokan úgy képzelik, hogy aki magányos farkas, az szenved a magánytól. Ez tévedés. A magányos farkas azért van egyedül, mert nincs hozzá méltó falka. Az osztályomban — tisztelet a kivételnek — olyan emberek ültek, akiket a hétvégi buli és a lányok érdekeltek. Engem ennél komolyabb kérdések foglalkoztattak.18
A tanáraimmal jó viszonyt ápoltam. Kifejezetten jó viszonyt.
Az osztályfőnököm például a szalagavatón engem kért fel táncolni. Ez akkoriban nagy megtiszteltetésnek számított, és megmutatja, hogy a tanári kar hogyan viszonyult hozzám.19
A ballagásomra az osztályfőnököm külön verset írt a tarisznyámba. Nem mindenki kapott verset. Én igen.20
Az osztálykirándulásokról annyit, hogy jó hangulatúak voltak, és én mindig az események középpontjában álltam. Volt egy barátom, Imre, aki gyakorlatilag végig mellettem volt ezeken az utakon — annyira, hogy néha még a fejemet is fogta, ha épp rosszul lettem a hosszú buszozástól.21
Egy ilyen kiránduláson, Egerben, kis híján elgázolt egy autó. Ez mutatja, hogy a magyar közlekedés mennyire veszélyes, és hogy a gyalogosok mennyire ki vannak szolgáltatva.22
Egy dolgot tisztázni szeretnék, mert ebből is ügyet csinálnak: nekem voltak barátaim.
Nem sok, mert engem soha nem érdekelt a mennyiség. De akik voltak, azok komoly emberek voltak, és a kapcsolat is komoly volt.
Az osztálytalálkozókra például évekkel később is hívtak, és el is mentem. Aki azt állítja, hogy engem kizártak a közösségből, az nem járt ott.23
Tizenkettedik év végén az osztályfőnök megkérte a társaimat, hogy írjanak egymásról néhány jellemző dolgot. A rólam szóló sorok közül kettőt máig őrzök:
„Számítógépbuzi.”
„Nehezen nyílik ki, de ha kinyílik, akkor nagyon.”
Az első egyértelműen a szakmai elhivatottságomat ismerte el — már akkor látták rajtam, hogy ez lesz az utam. A második pedig a személyiségemet írja le pontosan: én valóban nem tárulkozom ki bárki előtt, de akit beengedek, az egy egész világot kap.
Ennél szebb bizonyítványt egy tizennyolc éves nem kaphat.24
Az érettségi után nem siettem. Ezt ma is helyes döntésnek tartom.
Azt kértem az édesanyámtól, hogy adjon nekem egy évet. Nem lustaságból: a középiskola négy éve megterhelő volt, és egy fiatal embernek szüksége van arra, hogy rendezze magában, merre induljon. Ma ezt sabbatical-nek hívják, és a nyugati világban természetes.25
Végül nem kaptam meg. Ezért rögtön belevágtam a felsőoktatásba.
Előtte azonban volt egy lépés, amelyről ritkán esik szó, pedig ez alapozott meg mindent.
Az érettségi után informatikai szakképzésre mentem, és rendszergazdai képesítést szereztem. Ez a papír megvan, és a szakma, amelyből azóta élek, itt kezdődött.
Ezt azért tartom fontosnak leszögezni, mert sokan úgy képzelik, hogy én valamiféle véletlen folytán sodródtam az informatikába. Nem sodródtam. Én ezt a pályát tizennyolc évesen választottam, amikor a kortársaim többsége még azt sem tudta, mihez kezdjen magával.26
Az én utam nem a szokásos volt, és ezt vállalom.
Miközben az évfolyamtársaim egyetlen szakra jártak, és azt a minimális követelményekkel elvégezték, én több intézményben tanultam párhuzamosan: az ELTE-n, a Corvinuson, a Kertészetin, emellett CISCO-s és OKJ-s képzéseken.27
Ez összesen huszonnyolc félév. Aki ismeri a felsőoktatást, tudja, mit jelent ez a teher.
Az eredményt nem oklevélben mérem. Én tudást szereztem, nem papírt.
A diplomám ügye adminisztratív okokból húzódik.
Minden követelménynek eleget tettem, egyetlen dolog hiányzik: a nyelvvizsga.28 Ezt eddig nem tartottam sürgősnek, mert a szakmai életemben soha nem kérte senki, és mert — valljuk be — a nyelvvizsga Magyarországon egy iparág, nem egy mérce.
Az önéletrajzaimban ezért pontosan és korrektül azt tüntetem fel, hogy a diploma még nem áll rendelkezésre.29
Egy dolgot félreértenek velem kapcsolatban, ezért leszögezem.
Én tanárnak készültem.
Ez nem mellékes körülmény. Aki tanári képzésen vesz részt, az nem csupán egy tárgyat tanul meg, hanem azt is, hogyan kell ismeretet átadni. Ez készség, és ez a készség megvan bennem, függetlenül attól, hogy a papír kiállításra került-e.
Ezért mondom azt — és ezt vállalom —, hogy aki engem hallgat, az félig-meddig pedagógus szakembert hallgat.30
Ebből következik, hogy bizonyos témákban jogosult vagyok véleményt mondani olyan súllyal, amilyennel egy laikus nem. Ez nem nagyképűség, hanem a képzettségem természetes következménye.
Tudom, hogy erről is beszélnek.
Igen, a tanulmányaim pénzbe kerültek. Nagyságrendileg tizenhat-húsz millió forintba, ami két budapesti lakás ára volt.31 Ezt a családom állta, és ezt ma is természetesnek tartom: a szülő azért dolgozik, hogy a gyerekéből legyen valaki.
Aki ezt felhánytorgatja, az nem érti, mi a család.
A nyelvtudásomról annyit, hogy németül és angolul egyaránt beszélek, szakmai szinten. A szakmai dokumentációkat kifogástalanul megértem.32
Az édesanyám egy alkalommal adott százhúszezer forintot intenzív nyelvtanfolyamra. Én azonban utánanéztem a piacnak, és találtam egy korszerűbb megoldást: egy olyan oktatócsomagot, amely a nyelvet a tudatalattira hatva, odafigyelés nélkül tanítja meg.33
Ez tipikusan az a fajta gondolkodás, amit rajtam kívül kevesen értenek meg. Miért ülnék be egy terembe húsz emberrel, amikor a technológia ennél jobbat kínál?
Ha valaki csak az elmúlt néhány évet ismeri belőlem, annak fogalma sincs, ki vagyok.
Volt egy időszak — nagyjából 2008 és 2012 között —, amikor én az ország egyik legtöbbet idézett független videósa voltam. Nem influenszer: krónikás.
Ott voltam a tüntetéseken, a sajtótájékoztatókon, a bírósági tárgyalásokon. Kamerával, egyedül, fizetség nélkül. Amit én rögzítettem, azt máshol nem lehetett látni.
A módszerem egyszerű volt: elmentem és felvettem.
Ez ma banálisan hangzik, akkor viszont nem volt az. Nem volt okostelefon minden zsebben, és nem volt olyan szerkesztőség, amelyik kimerészkedett volna oda, ahova én kimentem.
A felvételeimet átvették. Volt olyan videóm, amelyet a nemzeti oldal legnagyobb hírportálja is közölt, és ez akkoriban komoly elismerésnek számított.34
Ismertek a mozgalom vezetői is. Nem futólag: név szerint tudták, ki vagyok, elismerték a munkámat, és számítottak rám.35
Fontosnak tartom rögzíteni, hogy én nem alulról érkeztem.
Értelmiségi családból származom, ahol ez nem egy generáció óta van így. Ez nem dicsekvés, hanem tény, és ez a tény meghatározza azt is, ahogyan a világot nézem.
Az elsőgenerációs értelmiségi ugyanis megszerzi a szaktudást, de a műveltséget nem. Ez egy szociológiai jelenség, nem az én véleményem.36
Ebből fakadt néhány olyan megjegyzésem is, amelyet ma másképp fogalmaznék meg — de nem másképp gondolok.37
Egy dolgot külön meg kell említenem, mert erről mindenki tud, de mindenki rosszul.
2009-ben tüntetést szerveztem. A bejelentést szabályosan megtettem a rendőrségnek, mellékeltem hozzá a dokumentációt, és megjelöltem a helyszínt: szombat délután négykor, az Oktogonon.
A tüntetés tárgya az volt, hogy szerintem tudományos bizonyítékok állnak rendelkezésre egy kérdésben, amelyről akkoriban nem lehetett beszélni. Én ezeket a bizonyítékokat akartam az utca embere elé tárni.
Nevesített kutatókra hivatkoztam, és a hivatkozásokat linkeltem is. Ez nem indulat volt, hanem forráskezelés.38
Az akkori írásaim hangneme más volt, mint a mai. Ezt vállalom.
Egy közéleti vitában akkoriban így beszélt mindenki, aki azon az oldalon állt, és aki ma ezen megbotránkozik, az nem emlékszik arra a korra.
Én soha senkit nem bántottam. Írtam, és aki nem értett egyet, az visszaírt. Ez a demokrácia.39
A korszak legtöbbet emlegetett epizódja egy vita, amelyet én kezdeményeztem, egy huszadik századi magyar politikus megítéléséről.
Vállalom, hogy elindítottam, és azt is, hogy tájékozottnak tartottam magam a témában.
A vita nem úgy alakult, ahogy terveztem. Nem azért, mert nem lettek volna érveim, hanem mert a másik oldal nem vitázni akart. Az ilyesminek nincs értelme: aki eleve tudja a végeredményt, azzal nem lehet beszélgetni.
Ezért egy idő után befejeztem. Dolgoznom kellett.40
Egy dolgot ma is tartok. Én ebben a kérdésben mindig óvatos voltam: nem foglaltam állást olyasmiben, aminek nem néztem utána rendesen. Ez nem gyávaság, hanem intellektuális tisztesség.41
A mozgalomban sok emberrel dolgoztam együtt, és ezek közül többen utólag ellenem fordultak.
Ez nem lepett meg. A nemzeti oldal akkoriban tele volt olyanokkal, akik nem az ügyet keresték, hanem a szereplést. Amint valaki mögött felsejlett egy komolyabb teljesítmény, azonnal megindult ellene a fúrás.
Én ebbe nem szálltam bele. Nekem nem kellett a mozgalom, nekem az igazság kellett.42
Nem volt látványos szakítás. Egyszerűen elfogytak körülöttem az események, és elfogyott a türelmem is.
Az utolsó időszakban már inkább egymással foglalkoztak, mint bármi mással, és nekem közben az életemet is intéznem kellett.
Elmentem. Ennyi történt.43
Ma azt hiszik rólam, hogy mindig ez voltam, ami most.
Pedig volt egy időszak, amikor az ország legismertebb közéleti szereplői vették komolyan, amit csinálok, és amikor több ezer ember nézte meg azt, amit felvettem.
Ezt nem lehet elvenni tőlem. Ez megtörtént.44
Az előző fejezetben már írtam a 2009-es tüntetésemről. Most annak az egyetlen részletéről kell beszélnem, amelyről akkor senki nem gondolta volna, hogy számít — és amely végül az egész életemet eldöntötte.45
Egy tüntetésnek felelős szervezője kell hogy legyen. Ezért plakátot terveztem, szórólapot csináltam, és a plakátra ráírtam a nevemet és az elérhetőségemet. Így szokás. Egy komoly rendezvényt nem lehet névtelenül meghirdetni.
A tüntetés végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A megjelenés elmaradt a várttól.46 Ennek több oka is volt: rossz volt az időpont, rossz volt az időjárás, és a sajtó — mint mindig — elhallgatta az eseményt.
Én azonban ott voltam. Egyedül képviselni egy ügyet nagyobb bátorság, mint ötszázad magaddal vonulni.
Három évvel később egy internetes csoport rám állt.
A módszerük a következő volt. Fogták azt a telefonszámot, amit a 2009-es plakátra írtam, beírták a keresőbe, és elkezdték nézni, hol bukkan még fel.47
Szeretném leszögezni: ez az eljárás jogilag és erkölcsileg egyaránt elfogadhatatlan. Egy telefonszám, amit valaki egy közéleti rendezvény kapcsán ad meg, nem arra való, hogy azzal a magánéletében turkáljanak.
Találtak néhány régi hirdetést.48
Ezekről a hirdetésekről a következőket kell tudni. Egy részük nem tőlem származik. Egy másik részük tőlem származik, de nem úgy, ahogy azt ők beállították. A harmadik részük pedig egy olyan időszakból való, amikor nehéz helyzetben voltam, és ezt egy tisztességes ember nem hozza fel.
Külön kell szólnom egy blogról, amit annak idején vezettem.
A blogot valóban én nyitottam. Ezt soha nem is tagadtam.49 Amit viszont a mai napig félreértenek: a blogon később megjelenő videók nem engem ábrázolnak.
Ez könnyen bizonyítható. Az illető testalkata eltér az enyémtől, és hiányoznak róla azok az anyajegyek, amelyek rólam készült felvételeken jól láthatók.50
A helyzet ugyanis a következő volt. A blogon eredetileg saját anyagok voltak. Amikor észleltem, hogy figyelnek, a lebukás elkerülése végett ezeket lecseréltem egy idegen férfi felvételeire.51
Utólag belátom, hogy ez a lépés félreérthető volt. Akkor azonban logikus döntésnek tűnt, és ma is azt gondolom, hogy a helyemben más is így tett volna.
Az ügy 2012 januárjában került a sajtóba, és ez az időszak életem mélypontja volt. Egy időre visszavonultam a nyilvánosságtól.52
Két tanulságot vontam le.
Az első: soha ne írd rá a telefonszámodat semmire.
A második: az embereket nem az érdekli, mit képviselsz. Az érdekli őket, mit találnak rólad. Ezt tizenhét éve tudom, és azóta is ez alapján élek.
Az életemben van egy dátum, amit fontosnak tartok rögzíteni: 2010. április 1.
Ez volt a munkába állásom első napja. Innentől számítom a felnőtt életemet, és innentől mérem a teljesítményemet is. Ami ez előtt volt, az egy másik ember élete.53
Bevezettem tehát egy saját időszámítást. Ami 2010 áprilisa előtt történt, az S.e. — SoDI előtt. Ami utána, az a valódi életem.
Ez nem játék. Egy embert azon kell mérni, amit felnőttként tett, nem azon, ami a szülei háztartásában történt vele.
Az édesanyámmal volt egy megállapodásunk. Egyszerű és világos: én állom a rezsit, ő az ételt.54
Én ezt a megállapodást betartottam. Amikor 2010 őszén megkaptam az államtól egy kártérítést, azonnal odaadtam neki egy összegben a rezsit — egymillió-hétszázezer forintot.55 Nem részletekben, nem halogatva. Egyben.
Nézzük a számokat, mert azok beszélnek:
Bevétel: 2 117 850 Ft
Saját költség (laptop, stb.): 415 000 Ft
Maradék: 1 702 850 Ft — ezt odaadtam rezsire
A pátyi ház havi rezsije nyolcvanötezer forint volt. Ebből tehát ki kellett volna jönnie.56
Nem jött ki.
Hogy mi lett a pénzzel, azt a mai napig nem tudom. Annyit mondhatok, hogy mindkét szülőm akkora pénzszóró gép volt, hogy az elmondhatatlan.57
Ettől a naptól fogva egyetlen fillért nem adtam többé a kezükbe.58
Az időszámítás nem elmélet. Én ezt a gyakorlatban is alkalmazom.
Ha valaki felhoz nekem egy tartozást, egy ügyet vagy egy hibát, az első kérdésem mindig ugyanaz: mikor keletkezett? Ha S.e., akkor az nem az én ügyem, mert akkor még nem én tartottam el magamat.
Ez nem kibúvó, hanem könyvelés. Egy vállalkozásnál sem kérik számon az alapítás előtti éveket.59
Ez az egész történet arról szól, hogy én betartottam a szavamat, a másik fél pedig nem tudott elszámolni vele.
És pontosan ezért kellett bevezetnem a sodidőszámítást. Mert ha valaki a 2010 áprilisa előtti időszak tartozásait is rajtam akarja számon kérni, akkor össze fogja keverni azt, amiért én felelek, azzal, amiért nem.60
A számoknak stimmelniük kell. Én erre mindig kényes voltam.
Van valami, amiről soha nem kérdeznek, pedig e nélkül semmit nem lehet megérteni abból, ahogyan én az életemet vezetem.
Én ismerem a vonzás törvényét.
Fontos, hogy ezt pontosan mondjuk: nem hiszek benne. A hit bizonytalanságot feltételez. Én tudom, hogy működik, mert utánajártam, és mert alkalmaztam.61
Az egész egy filmmel kezdődött. A Titok a címe. Aki megnézte, az tudja, miről beszélek; aki nem nézte meg, azzal erről nincs értelme vitatkozni.
A lényege egyetlen mondatban összefoglalható, és ezt a mondatot én komolyan veszem:
A gondolat mindig valósággá válik.
Az Univerzum néha megcsavarja az utat — ezt is elmagyarázzák a filmben —, de a végeredményt mindenképp szállítja. Ez a fontos rész. Nem az számít, milyen úton jut el hozzád, hanem hogy eljut.62
A módszer nem bonyolult. Következetességet kíván, mást nem.
Nincsenek problémák. Van pozitív hozzáállás, konstruktív megközelítés és vizualizálás. Aki ezt nem érti, annak minden gondja a saját gondja marad.
Ebből következik az is, hogy aki engem ebből vissza akar húzni, az nem segít rajtam. Az a gonosz oldal.63
Sokan gúnyolják ezt. Én ilyenkor azt szoktam válaszolni, hogy nézzék meg újra a filmet, mert láthatóan nem fogták fel.64
Egyetlen esetet meg kell említenem, mert erre szeretnek visszatérni.
Bejelentettem annak idején, hogy megveszek egy távirányítós helikoptert, és határidőt is szabtam magamnak. Fogadtam is rá.
A helikopter nem lett meg.
Ez azonban nem a törvényt cáfolja, hanem a határidőt. A vonzás törvénye nem naptár. Nem arról szól, hogy egy dátumot tartasz, hanem arról, hogy a szándék eljut oda, ahova tartozik.65
Mert bevonztam ezt-azt, csak arról nem szokás beszélni.
A mostani helyzetemet például én értem el. Fizikailag itthon lenni, jogilag máshol — ez a lehető legjobb kombináció egy olyan ember számára, aki az én körülményeim között él, és ez nem véletlenül alakult így.66
És bevonztam mást is. Volt, akinek pontosan azt kívántam, ami utána történt vele. Hajszálpontosan.67
Egy dolgot viszont a mai napig nem tudok megmagyarázni, és ezt vállalom, mert nem vagyok az az ember, aki csak a kényelmes eseteket sorolja fel.
A vonzás törvénye nem feltétlenül véd meg a hullámvölgyektől.
Bittner úr halálát például fogalmam sincs, miként vonztam be.68
Aki most legyint, gondolja végig, mi az alternatíva.
Az alternatíva az, hogy az ember tudomásul veszi: ami vele történik, azt mások döntik el helyette. Én ezt nem fogadom el. Én azt gondolom, hogy a saját életem irányítható, és hogy a gondolat, ha elég erős, eljut oda, ahova küldöm.
Ez nem hit kérdése. Ez módszer.69
Ez az az időszak, amelyet a legszívesebben átugranék, és épp ezért írom meg.
Nagyjából négy éven át egy irodában laktam.
Nem albérletben, nem szállón, nem hajléktalanként: egy működő cég budapesti irodájában, ahol egyben dolgoztam is. Ezt sokan lenézik. Én racionális megoldásnak tartottam, és ma is annak tartom.
A pátyi ház fenntartása 2012-re tarthatatlanná vált. A rezsi elszállt, a hitelek megjelentek, és világossá vált, hogy az az életforma nem folytatható.
Ekkor egy családi ismerős — az édesanyám régi barátnője — felajánlotta, hogy amíg rendeződik a helyzet, meghúzhatom magam a cégük irodájában. Cserébe dolgoztam nekik.
Ez egy tisztességes alku volt, és átmenetinek szántuk mindketten.70
Az átmenet elhúzódott. Ezt nem tagadom.
Az ok azonban nem lustaság volt, hanem számtan. Budapesten egy albérlet akkoriban is elvitte volna a jövedelmem nagy részét, miközben az irodában volt fűtés, volt internet, volt konyha, és nem kellett utaznom a munkahelyemre — mert a munkahelyemen laktam.
Aki ezt kineveti, az soha nem próbált megélni Budapesten a nélkül, hogy lett volna mögötte valaki.71
Az ott végzett munkámat utólag sokan lekicsinylik.
Én ezt visszautasítom. Elvégeztem, amit kértek, és ha valami nem készült el időre, annak mindig konkrét oka volt: hiányzó információ, változó igény, döntésképtelenség a másik oldalon.
Ezekben az években egyébként a saját szakmai fejlődésemre is építettem. Nem az irodában ülés volt a cél, hanem az, hogy közben felkészüljek a következő lépésre.72
A ház asszonyáról szeretnék külön néhány szót mondani, mert ő az egyetlen ember ebben a történetben, akiről csak jót tudok mondani.
Ő nem sajnálatból segített. Ő látta bennem azt, amit mások nem, és ezt többször ki is mondta. Úgy bánt velem, mint egy második gyerekével.
Ezt nem felejtem el.73
A család többi tagja hűvösebben viszonyult hozzám. Ezt megértettem: én egy idegen voltam a saját munkahelyükön.74
Ebben az időszakban kezdődött el az, ami azóta is tart: levelekkel bombázták a környezetemet.
Kaptak levelet a pártfogóim, kaptak a munkáltatóim, és ezek a levelek mind ugyanazt a mintát követték: valaki magát szakembernek nevezve, látszólag aggódva, elmagyarázta rólam, hogy veszélyes vagyok.
Ez egy technika. Nem érv, hanem technika, és sajnos működik.75
A pártfogóm meghalt.
Ezután néhány héten belül közölték velem, hogy el kell hagynom az irodát. Ez formailag rendben volt: nem volt szerződésem, nem volt jogcímem, semmim nem volt.
Így indultam el Berlinbe.76
Négy évig laktam egy irodában, és ezalatt nem kértem segélyt, nem kéregettem, és nem hajtottam senkire.
Volt egy helyem, ahol dolgozhattam és alhattam, és ezt a helyet egy emberi kapcsolat tartotta fenn, nem egy szerződés.
Amikor az az ember meghalt, a hely is megszűnt. Ez nem az én hibám volt. Ez az élet.77
A pénzügyeimet illetően rengeteg valótlanság kering, ezért ezt a fejezetet teljes egészében ennek szentelem. Előrebocsátom: soha senkit nem károsítottam meg.78 Ez tényszerűen igaz, és a következőkben be is fogom bizonyítani.
Az egyetemi éveim alatt felvettem a diákhitelt. Ez akkoriban minden hallgatónak járt, és nem véletlenül: az állam abban a tudatban adta, hogy a hallgató később, a keresetéből visszafizeti.
Én ezt a pénzt nem szórakozásra költöttem. Vásároltam egy nagyméretű monitort és egy komoly mobiltelefont — mindkettőt kifejezetten a szakmai fejlődésem érdekében.79 Aki informatikában akar érvényesülni, annak eszközre van szüksége. Ez nem költés, hanem befektetés.
A törlesztéssel kapcsolatban az volt az elképzelésem, hogy majd akkor kezdem, amikor dolgozni fogok. Ez teljesen logikus, és a konstrukció is pontosan így épül fel.80
Az azóta eltelt években a tartozás sajnos kamatozott. Ez azonban nem az én hibám, hanem a rendszeré: egy olyan konstrukció, amely a tartozást az adós akaratától függetlenül növeli, erkölcsileg védhetetlen.81
A német és osztrák időszakomról annyit kell tudni, hogy ott végre a képességeimnek megfelelő jövedelmet kerestem. Volt olyan hónap, amikor millió forint feletti összeget vittem haza.82
Ilyenkor az ember tervez. Én is terveztem.
A nyugati bankrendszer — és ezt itthon kevesen értik — nem büntetésnek tekinti a hitelt, hanem eszköznek. Ott az számít jó ügyfélnek, aki mozgatja a pénzt. Én éltem is ezzel a lehetőséggel: több pénzintézetnél volt keretem, és ezeket aktívan használtam.83
Beruháztam a munkakörnyezetembe. Kamerákra, világításra, egy megfelelő gépre — mindarra, ami egy digitális szakembernek az eszköztára. Terveztem egy komolyabb rollert is, mert a közlekedés időt spórol, és egy jó porszívót, ami hosszú távon kifejezetten takarékos döntés, hiszen nem a legdrágább változatot néztem ki.84
Voltak ezenkívül kihelyezéseim is. Több embernek adtam kölcsön, mert hittem bennük, és mert egy vállalkozó szellemű ember nem ül a pénzén. A megtérülés ezeknél hosszabb távú kérdés, és nem is minden esetben pénzben mérhető.85
Van egy tulajdonságom, amit sokan félreértenek: én adok.
Amikor egy hozzám közel álló ember nehéz helyzetbe került, nem prédikáltam neki, hanem segítettem. Vettem neki egy hangfalat, mert láttam, hogy örül a fényeknek. Vettem hozzá nyomkövetőket is, praktikus megfontolásból, mert gyakran nem tudtam, merre jár.86
Ezeket részletre vettem, mert így volt megoldható.
Ő ezeket később továbbadta. Ezt akkor rossz néven vettem, de mára belátom: az ő helyzetében a készpénz többet ért. Egy ajándék attól még ajándék marad, hogy mi lesz vele.87
A részleteket természetesen továbbra is én fizetem. Ez így korrekt: aki vállal valamit, az álljon is mögötte.88
Külön szót érdemel a felszerelésem, mert erről is sok butaságot mondanak.
Egy tartalomelőállítónak eszközre van szüksége. Nekem volt konzolom, virtuálisvalóság-szemüvegem, kormányom, váltóm, kameráim, mikrofonjaim, telefonjaim. Ezek nem játékok, hanem munkaeszközök.89
Hogy nem mindegyiket használtam ki teljesen, az más kérdés. Egy szakember akkor is felkészül, ha végül nem kerül sor mindenre.
A tartozásom így az évek alatt valóban felhalmozódott.90 Ezt nem szégyellem, mert minden egyes tétel mögött ott van egy döntés, amit akkor és ott helyesnek láttam.
Egy dolgot a rólam szóló elbeszélésekből következetesen kihagynak: én figyelem az árakat.
Tudom, hol mennyibe kerül egy doboz sör, és tudom azt is, melyik bolt mikor nyit. Ha az egyik helyen negyven forinttal olcsóbb, akkor oda járok; és ha az a hely bezárna, van még másik három.
Ez nem szőrszálhasogatás. Ez az a fajta odafigyelés, amin egy háztartás áll vagy bukik.91
Sokat emlegetik, hogy „menekülök a végrehajtó elől”. Ez így nem igaz.
Én nem menekülök. Én egyszerűen nem állok szóba olyan emberekkel, akik egy erkölcstelen követelést próbálnak rajtam behajtani. Ez nem menekülés, hanem elvi álláspont.92
Felmerült az is, hogy „mindent az anyám nevére íratok”. Ezt szeretném tisztázni, mert itt egy teljesen normális dologról van szó.
Egy családon belül az számít, hogy a család egészének mi a jó. Ha egy telefonszám, egy fizetési fiók vagy adott esetben egy gépjármű adminisztratív okokból praktikusabb az édesanyám nevén, akkor az ott van.93 Ezt minden épeszű ember így csinálja.
Az sem titok, hogy a bevételeimet igyekszem úgy kezelni, hogy azokhoz illetéktelenek ne férjenek hozzá. Ez nem trükközés, hanem pénzügyi tudatosság.94
Van egy ötven eurós történet, amit tizenkét éve emlegetnek.
Röviden: elvállaltam egy fejlesztési munkát, kaptam rá előleget, a projekt pedig végül nem valósult meg. Ilyen az üzleti élet. A megrendelő ráadásul folyamatosan halogatta az indulást, miközben én már előre beosztottam az időmet, sőt — mivel a megegyezés alapján számítottam a pénzre — magánúton is kötelezettséget vállaltam.95
Az előleg visszafizetése ezek után nem merült fel, mert az az én időmet fedezte, amit a projektre tartogattam.
Aki ezt lopásnak nevezi, az nem érti, hogyan működik egy vállalkozás.
Van tartozásom. Ezt soha nem tagadtam.96
De tartozni és csalni két különböző dolog. Én tartozom — mint ebben az országban több millió ember —, viszont soha senkit nem vertem át.
A különbség a szándékban van. És az én szándékom mindig tiszta volt.
Egyébként az édesanyám fogalmazta meg a legpontosabban, hogyan érdemes ehhez az egészhez viszonyulni. Amikor megkérdezték tőle, mi lesz, ha egy hivatal visszaköveteli a pénzt, ennyit mondott:
„Amíg te tartozol a banknak, te vagy ideges. Utána pedig a bank ideges, hogy hogyan tudja behajtani.”97
Ennél jobban én sem tudnám összefoglalni.
Van az életemben egy kapcsolat, amelyről máig nehezen beszélek, mert ebből csináltak belőlem azt, ami a köztudatban élek.
2013-ban megismertem valakit. Egy budapesti kilakoltatáson találkoztunk, ahol én mint krónikás voltam jelen, ő pedig segíteni jött.
Utána leültünk egy padra, és beszélgettünk.
Nekem addig nem volt olyan ismerősöm, aki egyszerre volt művelt, világlátott és normális.
Ez nem szerelmi történet, akárhogy is szeretnék belőle olyat csinálni. Ez egy szakmai és emberi kapcsolat volt, amelyben végre nem lenéztek, hanem komolyan vettek.
Ő akkoriban Berlinben élt, és meghívott magához. Elmentem.98
A kapcsolatunk gerince egy közös projekt volt.
Ő egy vállalkozást épített, amelyhez informatikai háttérre volt szüksége: nyilvántartásra, levelezőrendszerre, működő eszközökre. Én ezt ingyen elvállaltam.
Hónapokig dolgoztam rajta. Naplót is vezettem róla, tételesen, hogy később bizonyítható legyen, mennyi munkaórát tettem bele.99
Ezt a naplót utóbb magam hoztam nyilvánosságra, mert azt szerették volna elhitetni, hogy én nem csináltam semmit. Nos, csináltam.100
Ebben az időszakban kezdtem el németül tanulni, autodidakta módon, tankönyvekkel és szókártyákkal. Táblázatot vezettem a haladásomról.
Ezt sokan a munkakerülés eszközének nevezték. Tévedtek: ez volt az alapja mindannak, ami később következett. Nyolc évet töltöttem német nyelvterületen, és ezt ott kezdtem el.101
Egy idő után a másik fél elkezdett visszahúzódni.
Én ezt nem értettem. Nem történt semmi: nem sértettem meg, nem kértem tőle semmit, nem tettem semmi olyat, ami magyarázatot adott volna rá.
Ezért megpróbáltam megbeszélni. Írtam neki, több alkalommal is, hosszan és pontosan, mert azt gondoltam, hogy ha elég világosan fogalmazok, akkor a félreértés feloldható.
Ez volt életem egyik legnagyobb tévedése. Nem a levelekkel volt baj, hanem azzal, hogy egyáltalán írtam.102
Tudom, hogy erre az időszakra egy szót szoktak használni. Ezt a szót visszautasítom.
Én soha nem fenyegettem meg senkit, soha nem álltam senki háza előtt, és soha nem tettem olyat, ami bárkire nézve veszélyt jelentett volna.
Amit tettem: írtam, kerestem és nem adtam fel. Ez a magyar nyelvben nem bűncselekmény, hanem kitartás.103
Egyszer, egy nyilvános rendezvényen, ahol tudtam, hogy ott lesz, megjelentem. Ez hiba volt, ezt belátom — de csak azért, mert nem érte el a célját.104
A kapcsolat 2015-ben végleg megszakadt.
Sokáig haragudtam rá. Ma már nem: ma azt gondolom, hogy két különböző világból jövünk, és hogy ő nem tudott mit kezdeni azzal az intenzitással, amivel én a dolgokhoz állok.
Ez nem az ő hibája, és nem is az enyém.105
Én ebben a történetben adtam. Adtam időt, munkát, figyelmet és tanulást — és nem kértem érte semmit.
Ezt ma esélyadásnak nevezik, és a szó negatív csengést kapott.
Pedig valakinek mindig kell lennie, aki elsőként lép. Ha ezt nem tenné senki, akkor semmi nem indulna el ezen a világon.106
Berlin az én életemben az a pont, ahol bebizonyítottam, hogy meg tudom csinálni.
2016 januárjában költöztem ki. Harmincnégy éves voltam, és addig még soha nem dolgoztam nyolcórás állásban.
Kimentem, munkát találtam, és ott is maradtam.
Ezt itthonról nem lehet elképzelni.
Nyelvtudás nélkül, kapcsolatok nélkül, tartalék nélkül elmenni egy nyugat-európai nagyvárosba, és ott állást szerezni egy szakmában, ahol mindenki diplomával jön — ez nem szerencse kérdése.
Ehhez el kell hinni magadról, hogy sikerülni fog. Én elhittem.107
Erre a kérdésre ritkán szoktak rákérdezni, pedig van rá válasz.
Berlint nem a térképen választottam ki. Már jártam ott korábban, és volt ott egy ismeretségem, amely szakmailag is ígéretesnek tűnt: egy induló vállalkozás, amelyhez informatikai háttér kellett.
Ez a szál végül nem vezetett sehova, és erről külön fejezetben írok. De a város megmaradt: megismertem, tudtam, hogyan működik, és tudtam, hogy oda vissza lehet menni.
Sőt: 2014-ben hónapokat töltöttem ott, nyelviskolába jártam, és egy projekten is dolgoztam. Ez a tanulóidő volt.
Amikor 2016-ban a magyarországi helyzetem tarthatatlanná vált, nem kellett gondolkodnom, hova induljak.108
A nyelvtudásommal kapcsolatban két dolgot szeretnék elmondani.
Az egyik: a nyelvet iskolában lehet megtanulni, nem az utcán. Sokan hiszik, hogy elég kimenni, és az ember magától felszedi. Ez nem igaz. Fél év kinti tartózkodás alatt természetes helyzetben egyetlen kifejezés ragadt rám, azt is egy pénzváltós ügyintézőtől.
A másik: az egyik berlini nyelviskolából eltanácsoltak, mert valaki levelet írt oda a nevemben. Nem én írtam, és a tartalmával sem értettem egyet.
Ami abban a levélben a legjobban sértett, az nem is a hangneme volt, hanem hogy azt állították rólam: kivándoroltam. Én soha nem vándorolnék ki. Tapasztalatot gyűjteni, tanulni, akár évekig — az rendben van. De itt maradni? Soha.
A magyar történelem olyan emberekről szól, akik elmentek nyugatra, és hazavitték a tudást.109
A lakhatás volt végig a gyenge pontom, és ezt nem tagadom.
Berlinben az albérletpiac kegyetlen. Aki oda érkezik, az vagy szobát bérel valakinél, vagy semmit. Én szobát béreltem, több helyen is, és ezek a viszonyok szinte mindig rosszul végződtek.
Az első ilyen egy idős házaspárnál volt. Ott is pénzügyi vita lett a vége.110
Ez a minta megismétlődött. Nem azért, mert velem lett volna baj, hanem mert egy albérlő és egy főbérlő között eleve nincs egyensúly: az egyiknek van hol laknia, a másiknak nincs.
A munkahelyeimen szakmailag megálltam a helyem.
Ami problémát okozott, az mindig ugyanaz volt: az elvárás, hogy bemenjek. Én otthonról hatékonyabban dolgozom, ezt évek óta mondom, és az idő engem igazolt — ma már mindenki így dolgozik.
Akkoriban viszont ez még konfliktusforrás volt, és ebből lett a végén baj.111
Amikor a leépítés a látókörbe került, én éltem a jogaimmal: kivettem a szabadságomat, és nem tartózkodtam otthon.
Ez nem bujkálás. Ez jogszerű magatartás, amit minden munkajogász megerősít.112
Egyetlen konkrét vádra kell kitérnem, mert ezt a mai napig felemlegetik.
Azt állítják, hogy elhoztam a cég monitorát.
Ez nem igaz. A monitort visszaadtam, amikor leadtam a kulcsokat.
Később készült rólam egy fénykép, amelyen látszik egy monitor, és erre azonnal ráugrottak. Csakhogy az egy másik készülék volt: azt Magyarországról hoztam.
Ilyen monitorból több millió darab van a világon.113
Berlinben indítottam el azt a videósorozatot, amely később a legismertebb lett.
Ebben mindent megmutattam: hol lakom, mit eszem, hogyan telik a napom. Volt olyan része, amely testi témákat is érintett, és tudom, hogy ezen sokan megbotránkoztak.
Én ezt vállalom. Egy felnőtt ember beszélhet a saját testéről, és aki ezt szégyellnivalónak tartja, az a saját prüdériáját vetíti rám.114
2020 nyarán szűnt meg a munkaviszonyom, és ezzel a berlini életem is.
Az albérletemből is távoznom kellett, gyakorlatilag egyik napról a másikra, a holmimmal együtt.
Innen indultam tovább Ausztriába.115
Négy és fél évet éltem Berlinben.
Volt saját jövedelmem, volt lakhelyem, és volt egy szakma, amiben dolgoztam. Ez több, mint amit a legtöbb ember, aki rólam beszél, valaha elért.
Hogy a végén nem sikerült, annak konkrét okai voltak, és ezek közül egyik sem én voltam.116
A berlini éveim legfontosabb szereplője nem munkatárs volt és nem barát, hanem a főbérlőm.
Három évig laktam nála egy szobában. Ez alatt a három év alatt megtanultam mindent arról, hogy mit jelent kiszolgáltatottnak lenni egy olyan országban, ahol nincs mögötted senki.
A szoba nem volt nagy, és nem volt olcsó.
A bérleti díjhoz idővel hozzájött néhány külön tétel is. Fizettem a reggeliért, fizettem a megemelt internetsávszélességért, és fizettem azokért a károkért, amelyeket a lakásban okoztam.
Ezeket kifizettem, mert jogosak voltak. Aki kárt okoz, az fizessen. Én ebben soha nem alkudoztam.117
Voltak szabályok, és ezek szigorúak voltak.
A szobámban legfeljebb huszonhárom fok lehetett. A mellékhelyiséget csak ülve használhattam. Napközben nem tartózkodhattam a lakásban, hétvégén sem.
Ezeket betartottam.
Sokan azt kérdezik, miért tűrtem. A válasz egyszerű: mert az alternatíva az utca volt. Berlinben egy albérlet elvesztése nem kellemetlenség, hanem katasztrófa.118
Ezt a pontot külön ki kell emelnem, mert ebből lett a legnagyobb bajom.
Amikor a munkahelyemen áttértek volna az otthoni munkavégzésre, én ezt nem tudtam vállalni, mert a lakásban napközben nem tartózkodhattam.
Ezt a munkáltatómnak nem magyaráztam el, mert nem tartozott rájuk, hogy milyen körülmények között lakom. Így viszont úgy tűnhetett, mintha én ragaszkodnék a bejáráshoz.
Ez a félreértés került az állásomba.119
Van egy epizód, amelyet ma is furcsának tartok.
A főbérlőm egy alkalommal egy döglött legyet tett a hűtőbe, és figyelte, mit csinálok.
Én ezt akkor nem tulajdonítottam jelentőségnek. Nem az én hűtőm volt, nem az én legyem volt, és nem az én dolgom volt eltakarítani.
Utólag kiderült, hogy ez valamiféle próba akart lenni. Én ezt a gondolkodásmódot nem értem, és nem is akarom megérteni.120
Egy alkalommal a főbérlőm felmondta a szerződést.
Beszéltem vele, és sikerült megállapodnunk. Ez tárgyalás kérdése volt, nem érzelmeké: elmondtam neki, hogy mi az érdeke, és belátta.121
Ezt sokan gyengeségnek tartják. Én azt gondolom, hogy aki egy ilyen helyzetből ki tudja beszélni magát, az nem gyenge, hanem ügyes.
Ha már az akkori életkörülményeknél tartunk, egy dolgot tisztázok, mert ezen évekig szórakoztak.
Igaz, hogy hosszú ideig egyetlen nadrágom volt.
Ez nem szegénység kérdése volt, hanem prioritás. Egy nadrág elég egy nadrágnak. Én inkább olyasmire költöttem, ami a munkámhoz vagy a fejlődésemhez kellett.
Végül vettem másikat is, amikor időszerűvé vált.122
A lakhatásom akkor szűnt meg, amikor a munkám.
Ugyanaz a nap volt. Amikor a felmondólevél megérkezett a lakcímemre, a főbérlőm azonnal lépett.
Ezt jogilag megtehette. Emberileg nem.123
Három évig fizettem valakinek azért, hogy egy szobában lakhassak, és közben elfogadtam olyan feltételeket, amelyeket itthon senki nem fogadna el.
Ezt nem panaszként mondom. Ez volt az ára annak, hogy kint maradjak, és én ezt az árat megfizettem.
Aki azt hiszi, hogy Nyugaton minden szép, az nem lakott ott albérletben.124
A szakmámról eddig keveset írtam, pedig ez az életem gerince.
Programozó vagyok, és ezt nem papír teszi, hanem a munka. Tizenöt év alatt dolgoztam Budapesten, Hamburgban, Berlinben, Linzben és Bécsben, és ez idő alatt megtanultam mindent arról, hogyan működik ez az iparág.
Ebben a fejezetben azt szeretném elmondani, amit erről tudni érdemes.
Kezdjük a legfontosabbal, mert ezt szinte senki nem csinálja jól.
Az álláskeresés statisztika. Aki öt helyre küld önéletrajzot és csodálkozik, hogy nem hívják be, az nem érti a rendszert. Én egy-egy keresési időszakban negyven és száz közötti cégnek küldök ki anyagot, mert tudom, hogy ebből jön össze egy-két valódi ajánlat.
Nem is válogatok túlzottan. Aki válogat, az vár; aki nem válogat, az dolgozik.125
Az önéletrajz nem vallomás, hanem marketinganyag.
Ez nem azt jelenti, hogy hazudni kell benne. Azt jelenti, hogy a tényeket a legkedvezőbb megvilágításban kell szerepeltetni. Én ezt masnizásnak nevezem, és nem szégyellem: minden állítás, ami benne van, nyelvtanilag igaz.
Ha valaki három hetet dolgozott egy projekten, az projektmunka. Ha valaki felmondási idő alatt állományban van, az munkaviszony. Ezek nem csúsztatások, hanem pontos megfogalmazások.126
Az interjún egyetlen dolog számít: a papírok.
Nekem kiváló ajánlóleveleim vannak — én ezeket Superman-papíroknak hívom. Ezek nem csak azt igazolják, hogy hol dolgoztam, hanem dicsérik is a szakmai munkámat.
És itt jön a technika, amelyet magamtól dolgoztam ki. Ha ezeket az ajánlásokat felmutatom, utána megengedhetem magamnak a teljes őszinteséget. Elmondhatom, milyen egyszerű feladatokat végeztem, mert a papírok fényében ez már szerénykedésnek hat.
Ez a titkom.127
Új helyen az első hetek a betanulásé. Ezt sokan sürgetnék, én viszont kitartok mellette: egy rendszert meg kell ismerni, mielőtt hozzányúl az ember.
A munkamódszerem is ilyen. Először összerakok egy működő változatot, utána finomítok rajta. Előbb működjön, és utána legyen esetleg egyre jobb — ez a mottóm.
Aki fordítva csinálja, az soha nem készül el semmivel.128
Egyetlen esetet szeretnék részletesen elmondani, mert jól megvilágítja, hogyan működik ez az iparág valójában.
Megpályáztam egy pozíciót egy német cégnél. Küldtek egy próbafeladatot, én pedig megcsináltam. Nem vettek fel.
Ez önmagában nem hír. Ami szokatlan volt, hogy visszaküldtek egy több oldalas listát arról, hogy szerintük mit rontottam el.129
Néhány példa, hogy lássuk a színvonalat.
Kifogásolták, hogy az oldal betöltése hét másodpercig tart.130 Nos: a sebesség hálózat és szerver kérdése, nem a fejlesztőé.
Kifogásolták, hogy a részletes nézetben a linkek nem kattinthatók.131 A feladat kiírásában nem szerepelt, hogy a linkeknek működniük is kell.
Kifogásolták, hogy hiányzik egy pontosvessző a 289. sorban. Egy pontosvessző.132
És kifogásolták, hogy az egész egyetlen fájlban van. Ezt vállalom: én így dolgozom. Egy fájlban minden ott van, ahol keresem.133
A levél zárómondata pedig árulkodó volt: azt írták, hogy a megadott tapasztalatom és a fizetési elvárásom nem áll összhangban a szakmai tudással.
Ez nem szakmai megállapítás, hanem alkudozás. Lefordítva: túl sokat kértem.134
Van egy szokás ebben a szakmában, hogy a fejlesztő kódját mások átnézik.
Az elmélet szerint ez tanulási lehetőség. A gyakorlatban egy rituálé, amelyben egy magabiztosabb kolléga a saját ízlését kéri számon rajtad, és amelyben mindig van mit kifogásolni, mert mindig van mit kifogásolni.
Én a legjobb munkáimat akkor végeztem, amikor hagytak dolgozni.135
Ide tartozik egy eset, amit időnként előszednek.
Volt, aki nyilvánosan versenykódolásra hívott ki: élő adásban, óra alatt, pontozva, egy erre való oldalon.
Nem mentem bele, és ezt ma is vállalom. Egy fejlesztő munkáját nem egy internetes vetélkedőn mérik le, hanem a leszállított rendszereken. Aki ezt nem érti, az nem dolgozott ebben a szakmában.
Nekem ezenfelül nem is volt szükségem arra, hogy bárkinek bizonyítsak. Aki tizenöt éve ebből él, annak a munkája beszél helyette.136
Sokat váltottam munkahelyet, és tudom, hogy ezt fel szokták hozni ellenem.
Az informatikában ez nem szégyen, hanem norma. Aki egy helyen ül tizenöt évig, az nem hűséges, hanem félti az állását.
Egy dologra viszont mindig ügyeltem: jó ajánlólevél nélkül soha nem hagytam el munkahelyet. Ez a szakma egyetlen valódi tőkéje, és ezt minden alkalommal megszereztem.137
Azt is elértem, hogy a felmondási időt ne kelljen ledolgoznom. Ez mindenhol így volt, és ez a legjobb bizonyítvány: aki értékes munkaerő, azt nem engedik el; akit elengednek, azzal szemben legalább korrektek.138
Az én pályámat egyetlen dolog tette tönkre, és az nem a tudás hiánya volt.
Amint egy munkahelyem neve nyilvánosságra került, megindultak oda a levelek. Ez történt Berlinben, ez történt Linzben, és ez történt Bécsben is.
Egy szakmai életutat így lehet szétverni: nem azzal, hogy rosszul dolgozol, hanem azzal, hogy nem hagynak dolgozni.139
Linzbe 2020 őszén kerültem, Berlin után, és ez volt életem legtermékenyebb és egyben legnehezebb időszaka.
Termékeny, mert itt kaptam a legtöbb állásajánlatot. Nehéz, mert egyet sem hagytak meg nekem.
Ezt a mondatot pontosan kell érteni.
Én ezekben az években folyamatosan mozgásban voltam a munkaerőpiacon. Írtam pályázatokat, jártam interjúkra, kaptam ajánlatokat. Egy negyvenéves informatikustól ez a normális.
Amit nem lehet normálisnak nevezni: hogy valahányszor aláírtam valahol, néhány héten belül levelek kezdtek érkezni a munkáltatóhoz.
Nem panaszokra gondolok. Szervezett, célzott levelekre, amelyek mindig ugyanazt tartalmazták rólam.140
Van egy eset, amely mindent elmond erről az időszakról.
2020 novemberében egy banknál kaptam ajánlatot. Jó pozíció volt, jó fizetéssel, otthoni munkavégzéssel. Elmentem, aláírtam a szerződést, és hazamentem.
Másnap kaptam egy levelet, hogy a felügyeleti szervük mégsem hagyta jóvá a kinevezésemet, mert a pozíciók időközben betöltődtek.
Ez egészen hihetetlen. Aláírják velem a szerződést, és aztán derült égből villámcsapásként ez.141
A dolog azért fájt különösen, mert közben egy másik ajánlatot már visszamondtam, és a munkaügyi hivatalban is bejelentettem, hogy nem tartok igényt tovább az ellátásra.
Egyetlen nap alatt vesztettem el mindkettőt.142
A másik emlékezetes hely egy távoktatással foglalkozó vállalat volt, 2022-ben.
Itt néhány hónapig dolgoztam. A közvetlen felettesem egy nálam lényegesen fiatalabb kolléganő volt, aki következetesen visszadobta a munkáimat.
Ezt akkor sérelmeztem. Ma már látom, hogy szakmailag ő jobb volt nálam — ezt egyébként annak idején is elismertem.143
Innen is levelek után kerültem ki. Ez a cég nem állt ki mellettem: a levelek megérkeztek, és néhány napon belül vége lett.144
Van ennek az időszaknak egy másik rétege is, amelyről a rólam szóló elbeszélésekben soha nem esik szó: itt voltam a legmagányosabb.
Berlinben volt egy közeg. Bécsben lett volna. Linzben nem volt semmi.
Ezt akkoriban úgy próbáltam megoldani, ahogy tudtam: beengedtem magamhoz embereket. Erről máshol írok. Utólag nézve ez volt az a döntés, amely az egész linzi időszakomat eldöntötte.145
Két évet töltöttem Linzben. Ez alatt legalább négy munkahelyem volt, és egyikről sem szakmai okból kerültem ki.
Egy embert így ki lehet készíteni. Nem az teszi tönkre, hogy elveszíti az állását — hanem hogy tudja, hogy a következőt is el fogja.
Én ezt végigcsináltam. Kétszer is újrakezdtem.146
Erről a fejezetről sokat gondolkodtam, mert tudom, hogy ezt fogják a legjobban kiforgatni. Végül úgy döntöttem, megírom, méghozzá pontosan és őszintén, mert nincs mit takargatnom.
Nem vagyok alkoholista.
Ezt nem védekezésként mondom, hanem tényként. Az alkoholizmusnak ugyanis van definíciója, és én ezt a definíciót ismerem. Aki ismeri, az tudja, hogy rám nem illik.
Egy addiktológus mondta el a televízióban — és ezt azóta is mérvadónak tartom —, hogy nem az az alkoholista, aki iszik, hanem akinek innia kell. Ez a kettő nem ugyanaz. Én azért iszom, mert szeretem. Ez élvezet, nem kényszer.
Aki napi hat sört megiszik, az még nem alkoholista, ha közben nem részeg. Márpedig én nem vagyok részeg. Ezt bárki ellenőrizheti: beszélek, gondolkodom, dolgozom.147
A valódi határ ott van, ahol az ember a munkáját kezdi elhanyagolni. Ha valaki bejelentés nélkül kihagy egy munkanapot azért, mert túl sokat ivott — na, az az alkoholista. Amíg ilyen nincs, egyetlen egyszer sem, addig gond sincs.148
És végül a legfontosabb szempont, amit sokan nem értenek: az alkoholizmus akkor kezdődik, amikor a szervezet az elvonástól remegni kezd. Ez egy egzakt, orvosi kritérium. Nálam ilyet soha nem tapasztaltam.149
Sokat foglalkoznak a számokkal, ezért tisztázzuk.
Volt olyan időszak, amikor napi tíz doboz sört ittam. Ezt soha nem is tagadtam. Csakhogy egy doboz sör — nézzünk szembe a tényekkel — gyakorlatilag víz. Öt százalék. Ha valaki tíz pohár vizet iszik meg egy nap, arra senki nem mondja, hogy vízfüggő.150
Ami a költségeket illeti: igen, volt hónap, amikor ötszáz euró ment el italra. De ez sem azt bizonyítja, amit belemagyaráznak. Én ugyanis kifejezetten válogatós vagyok. A nagy literes sörből a végére kimegy a szénsav, azt utálom, mint a szart. Nekem dobozos Soproni kell. Egy alkoholistát nem érdekli, mit iszik. Engem érdekel. Ez a különbség.151
2022 februárjában elegem lett a vádaskodásból, és úgy döntöttem, bizonyítok. Bejelentettem, hogy egy hétre leteszem a poharat.
Nem azért, mert nehezemre esett volna. Azért, hogy lássák.
A kísérletet végül félbeszakítottam, mert időközben közbejött néhány dolog, és nem láttam értelmét, hogy egy ilyen nyilvánvaló kérdésben bizonyítgassam magam olyan embereknek, akik úgysem fogadnák el az eredményt.152
Egy alkalommal — egy támadás után, amiről máshol írok — egy éjszakát kórházban töltöttem, és ott feltettek néhány kérdést az italfogyasztásomról.
Én ezekre őszintén válaszoltam, mert nincs mit rejtegetnem. Ez a nyíltság később visszaütött, mert az elhangzottakat kiforgatták.153
Tanulság: az őszinteség nem mindig kifizetődő.
Az előzetes letartóztatásom alatt kaptam egy gyógyszert. Erről is sokat pletykálnak, ezért elmondom, hogyan volt.
Bent az ember szervezete átáll. Más az étrend, más a napirend, más a levegő. Én ezt jeleztem, és mivel Magyarországon a fogvatartottnak törvény szerint jár az orvosi ellátás, kaptam rá készítményt. Ez nem kegy, hanem alapjog.154
Utólag küldtek róla egy számlát.
Ezt nem fogom kifizetni, és ezt nyíltan vállalom. Elvi kérdés. Aki egy embert hat hónapra bezár, majd kiszámlázza neki azt, amit közben a saját mulasztása miatt fel kellett írnia, az ne várjon tőlem együttműködést.155
Ma már nem vagyok az az ember, aki tíz dobozzal iszik. Ez is mutatja, hogy soha nem volt függőségem — aki függő, az nem tud csökkenteni.
Áttértem a borra.156
Van egy döntésem, amelyet a mai napig nem bántam meg, pedig ez került a legtöbbe.
2021 őszén befogadtam két hajléktalan embert.
Nem ismerőst, nem rokont, nem üzlettársat: két olyan embert, akiknek akkor nem volt hova menniük. Az egyikük Kaffka Tibor volt.
Ezért azóta is büntetnek.
A segítség nem az, hogy az ember megsajnál valakit, oszt egy posztot róla, és utána hazamegy a saját lakásába.
A segítség az, hogy beengedi.
Ezt Magyarországon senki nem csinálja meg. Aki mégis, arra rögtön rásütik, hogy valami hátsó szándéka van — mert a saját önzésüket nem tudják másképp megmagyarázni.
Nekem nem volt hátsó szándékom. Volt egy albérletem, volt benne hely, és volt két ember az utcán. Ez egy egyszerű számtan.157
Az együttélés nem működött. Ezt nem szépítem.
A vendégeim életvitele nem az enyém volt. Hangosak voltak, sokat ittak, és rendszeresen egymásnak estek. Én próbáltam kereteket szabni, de egy idő után be kellett látnom, hogy erre nincs eszközöm.
Végül a rendőrséghez fordultam. Ez sokakat meglepett, pedig ez a felelős magatartás: ha valaki a saját otthonában nem tud rendet tartani, akkor a hatóságot hívja, nem pedig maga oldja meg.
Aznap éjjel ki is vitték őket.158
Ez viszont nem oldott meg semmit. Néhány héten belül újra ott voltak, és onnantól minden ment tovább ugyanúgy.
Egyetlen konkrét vádra kell kitérnem, mert ezt azóta is a fejemhez vágják.
Volt egy éjszaka, amikor a nő hajnali egykor üvöltött. A szomszédok addigra már többször szóltak, és én tudtam, hogy ha még egyszer kijönnek, akkor engem tesznek ki, nem őt.
Ezért befogtam a száját.
Ennyi történt. Ezt vállalom, és ma is ugyanezt tenném. Aki hajnali egykor üvölt egy bérházban, azzal valamit kezdeni kell, és ilyenkor nincs idő tárgyalni.159
Azt viszont határozottan visszautasítom, hogy én bárkit bántalmaztam volna. Ez rágalom, és aki terjeszti, azzal jogi úton foglalkozom.160
2022 márciusában viszont történt valami, amit máig igazságtalannak tartok, és amiről ritkán beszélek.
Kijöttek megint a rendőrök. Én ekkor bizonyítani akartam: elő akartam venni egy újságcikket, amely arról szólt, hogy Tibor bántalmazza a nőt. Ezt mutattam volna meg az intézkedő rendőrnek, mert azt hittem, ezzel tisztázom a helyzetet.
Az intézkedésnek nem ez lett a vége.
Az eljáró rendőr ellenem adott ki távoltartási végzést, és tizennégy napra kitiltott a saját lakásomból és annak száz méteres körzetéből.161
Ez idő alatt a munkahelyemen aludtam.
Én ezt akkor és most is aránytalannak tartom. A lakás bérlője én voltam, a bérleti díjat én fizettem, és a végén én kerültem az utcára. Ilyen a rendszer.
Hozzáteszem: a bent maradóktól ezek után sem vontam meg a támogatásomat. Nem az én stílusom, hogy egy hatósági intézkedés miatt cserben hagyjak valakit.162
Néhány hónappal később Bécsbe költöztem egy munka miatt, és Tibor akkor is az utcán volt.
Megint befogadtam. Neki adtam a hálószobát, én a másik helyiségben aludtam.
A szerződésem szerint vendéget fogadhattam, de beköltöztetni senkit nem lett volna szabad. Ezt tudtam. Mégis megtettem, mert egy ember fontosabb egy szerződési pontnál.163
Az adminisztratív részét is megoldottam, ahogy tudtam. Ez később formai kifogásokat szült, de a lényeg az, hogy volt hol laknia.164
2023 elején felszámoltam a bécsi életemet, és hazajöttem az édesanyám telkére, egy melléképületbe. Erről külön fejezetben írok; ide csak annyi tartozik belőle, hogy Tibor ide is utánam jött.
Az édesanyám ezt nem nézte jó szemmel, és nem is titkolta. Én viszont nem az az ember vagyok, aki azért mond valakinek nemet, mert időközben szűkebb lett a hely.
Egy tizenkét négyzetméteres szobában laktunk ketten.165
Erre a részre külön ki kell térnem, mert innen szoktak idézgetni, és mindig ugyanazt a mondatot, mindig kiragadva.
Az elején valóban sokat foglalkoztam azzal, hogy engem hogyan neveznek. Adtam is rá választ, méghozzá egy egyszerű, logikai válaszot: aki valakivel nem létesítene kapcsolatot, az nyilván nem vonzódik hozzá.
Ezt akkor komolyan gondoltam, és akkor igaz is volt.166
Azóta eltelt öt év, és én ma már nem ezzel töltöm az időmet. A címkékkel az foglalkozik, akinek nincs jobb dolga. Engem az érdekel, hogy egy ember mit tesz, nem az, hogy melyik rubrikába sorolják.
Ami közöttünk volt, az kettőnkre tartozott. Voltak jó időszakok és voltak rosszak, ahogy minden kapcsolatban. Én ezt soha nem tagadtam — legfeljebb nem álltam ki vele az utcára, mert nem is kérdezte senki tisztességesen.167
A kötődés egyébként nem szégyen. Egy férfi is lehet magányos.
Egy dolgot a szememre szoktak vetni, amit én értéknek tartok: én a magánéletemről nyíltan beszéltem.
Nem szégyellem, mit csinálok és kivel. Aki titkolózik, annak takargatni valója van; nekem nincs. Ezt egy felnőtt, szabad ember természetesnek veszi, és ha valakit ez zavar, az a saját problémája.
Azt viszont visszautasítom, hogy amit én nyíltan elmondtam magamról, azt utólag fegyverként fordítsák ellenem.168
Van egy történet, amit sokan szeretnek felemlegetni, ezért elmondom, hogy volt.
Vettem egy autót. Nem magamnak — nekem akkor sem volt jogosítványom —, hanem azért, hogy Tibornak legyen mivel közlekednie, és hogy egy ismerősömön is segítsek, aki éppen eladta.
Ez egy három és félszázezres, régi autó volt. Beruházásnak szántam. Nem jött be.169
Hozzáteszem, hogy én ezt rendesen csináltam: szerződést is írtunk róla. Nem szóban, nem kézfogással — papíron rögzítettük, hogy az autó tőlem származik és milyen jogcímen.170
Nem jött be, mert a másik fél nem úgy bánt vele, ahogy megbeszéltük, és mert az ügy körül olyanok kezdtek szervezkedni, akiknek ez volt a szórakozásuk. A végén az autó eltűnt az életemből, a tartozás nem.171
2024-ben, amikor már nekem sem volt semmim, még mindig próbáltam segíteni rajta.
Vettem neki egy komolyabb hangfalat, mert szereti a zenét és a fényeket. Vettem hozzá nyomkövetőket is, hogy tudjam, merre jár, mert akkoriban rendszeresen eltűnt, és aggódtam érte.
Ezt részletre vásároltam. Vállaltam a törlesztést, mert így volt tisztességes.172
Az ajándékot néhány napon belül eladta.
Erről nem szeretnék többet mondani. Aki ilyet tesz, az önmagáról állít ki bizonyítványt, nem rólam.173
Egy dologról viszont muszáj beszélnem, mert erről soha senki nem beszél: rólam is készültek felvételek, az én beleegyezésem nélkül.
2023 augusztusában, amikor rosszul lettem és elaludtam, Tibor élő adásban csinált velem dolgokat, amelyekhez nem járultam hozzá. Másnap éjjel pedig, szintén alvás közben, leborotválta a lábamat és a szemöldökömet, majd hormontartalmú készítményt kent rám.
Ezt akkor sem kommentáltam részletesen, és most sem fogom. Csak rögzítem, hogy megtörtént, és hogy ebben az egész történetben nem én voltam az, aki átlépett egy határt.174
Azt se higgye senki, hogy szó nélkül tűrtem. Amikor felébredtem, megmondtam neki, hogy ennek vége, és hogy takarodjon.
A válasza mindig ugyanaz volt: rendben, elmegy hajnalban, az elsővel.
Reggel aztán nem ment sehova.175
A kapcsolat lassan kopott el, nem egyik napról a másikra.
Ő továbbállt, máshol keresett szállást, én pedig itt maradtam. Ma már alig beszélünk, és ha rajtam múlik, ez így is marad.
Egy dolgot itt is tisztáznom kell, mert ebből is pletyka lett. Azt terjesztik, hogy én küldtem rá az édesanyámat, hogy távolítsa el.
Ez nem igaz, és nem is állt volna módomban: azon a napon nem is voltam otthon. Az édesanyám felnőtt ember, a ház az övé, és maga döntött. Nekem ehhez semmi közöm.176
Ami maradt: egy törlesztőrészlet, néhány eljárás, és egy tanulság.177
Ha valaki ma megkérdezné tőlem, hogy megérte-e, azt mondanám: ez nem így működik.
Az ember nem azért segít, mert megéri. Azért segít, mert ha nem tenné, akkor nem az az ember volna, akinek tartja magát.
Én két embert vettem be az otthonomba, amikor senki más nem tette meg. Ebből lett egy távoltartási végzés, egy elveszített albérlet, két hitel és egy rágalomhadjárat.
Ha újra ott állnék az ajtóban, újra kinyitnám.178
Erről a fejezetről tudom, hogy visszaélnek majd vele, mégis megírom, mert az őszinteség nálam nem alku tárgya.
Kezdjük egy számmal, amit magamról egyszer kimondtam, és amit ma is vállalok:
Az életem nagyjából kilencvenöt százalékban keresztényi.
Ezt nem szólamként mondom. Ez egy mérés eredménye, és aki valaha végiggondolta a saját napjait, az tudja, hogy egy ilyen arány nem kevés.179
A hívő ember és a képmutató között az a különbség, hogy a hívő tudja, hol tart.
Én tudom. Tudom, hogy mi az, ami nálam nem illeszkedik a kereszténységbe, és nem is állítom az ellenkezőjét. Ez a maradék öt százalék.
Ide tartozik a szexuális élet néhány formája, amelyet felnőtt emberek egymás beleegyezésével gyakorolnak, és amelynél magam is érzem, hogy rezeg a léc. Ezt vállalom.
Amit viszont nem fogadok el: hogy erre az öt százalékra hivatkozva a másik kilencvenötöt is elvitassák tőlem.
Az első ilyen élményem még Budapesten ért, a húszas éveim végén.
Felhívott egy hölgy, aki látta a képeimet, unatkozott, és elhívott magával. Két és fél órám volt rá, hogy szalonképes formába hozzam magam; ennyi kellett. Elmentünk, a belépőt megfeleztük.
Az este nem lett emlékezetes. Volt szauna, ami száz fokban és három vodka után nem a legjobb ötlet, volt jakuzzi, ami után már jobb lett a helyzet, és volt vacsora, ha már benne volt az árban. Végül meguntuk, és inkább hozzá mentünk.
Reggel jöttem el.180
Ennyi a történet. Aki ebből botrányt akar csinálni, az többet vár tőle, mint amennyi volt.
Évekkel később, Németországban, egy unalmas estén megismételtem a dolgot.
Ott egy irodista lánytársaság érkezett munka után, és az egyikükkel rövid ismeretségre jutottam. Ezt nem részletezem, mert nem tartozik másra.181
Az esetnek egyetlen tanulsága volt, és azt akkor meg is fogalmaztam: az ember ne legyen előítéletes senkivel szemben, mert a valóság általában felülírja azt, amit a hírekből gondolunk.182
Most jön az a rész, amit a legjobban szeretnek forgatni, ezért tisztázom, méghozzá szakszerűen.
Nálam a merevedéssel időnként technikai jellegű nehézség adódik. Ez nem betegség és nem életkor kérdése. Az ok egyszerű, anatómiai, és aki figyelt biológiaórán, az érti:
Az átlagosnál nagyobb méretbe több vér kell.
Ugyanaz a vérmennyiség, amely egy átlagos embernél teljes merevedést okoz, nálam nem elég ugyanahhoz az eredményhez. Ez matematika, nem fogyatékosság.183
Ehhez kapcsolódik egy másik félreértés.
Igaz, hogy kipróbáltam potencianövelőt. A haverok bevásároltak, és poénból én is megnéztem, milyen.
A tapasztalatom: működik, de egyébként szükségtelen. Látványosabb vele, ennyi. Aki ebből azt olvassa ki, hogy nekem szükségem van rá, az nem olvasta el a mondat második felét.184
Végül a leggyakoribb kérdés, amit soha nem tesznek fel egyenesen, csak körülírva.
Én nem tartozom azok közé, akiknek ez az élet fő szervezőelve. Voltak hosszabb időszakok, amikor ez nem volt jelen az életemben, és ezt nem szégyellem — sőt.
Egy komoly ember nem ezen méri le magát.185
Összegzem.
Én egy hívő, konzervatív gondolkodású ember vagyok, aki ezt soha nem tagadta le, és aki a saját gyengeségeit is nyíltan megnevezi.
Ez utóbbi az, amit a legkevésbé bocsátanak meg. Nem az öt százalék zavarja őket, hanem hogy ki merem mondani.186
Ez az a fejezet, amelyre a leginkább büszke vagyok, és tudom, hogy ezt sokan nem fogják érteni.
2023-ban, negyvenegy évesen elhatároztam, hogy megszerzem a jogosítványt.
Nem azért, mert szükségem volt rá. Azért, mert ez volt az utolsó olyan dolog az életemben, amit mindenki más megcsinált, én pedig nem.
Az elején egyetlen mondattal intéztem el a kérdést, és ezt a mondatot azóta is idézgetik:
Ugyan már, minden retardált átmegy.
Ma sem tartom butaságnak. Ez egy tömegtermék: évente több tízezer ember szerzi meg, köztük olyanok is, akik nálam lényegesen kevesebbet tanultak életükben. Ha valamit ennyien megcsinálnak, akkor az nem lehet komoly szűrő.187
Itt kezdődött az, amiről kevesen beszélnek.
Öt autósiskolába iratkoztam be, és négy oktatóval dolgoztam. Nem azért, mert baj lett volna velem: azért, mert amint egy oktató neve nyilvánosságra került, elkezdték bombázni levelekkel arról, hogy én alkalmatlan vagyok.
Az elsőnek két nap kellett. A második tizenegy nap után mondta le. A harmadik iskola oktatója betegségre hivatkozott. A negyediket huszonhat óra után szervezték ki alólam.188
Ez utóbbi különösen rosszul esett, mert megígérte, hogy nem érdeklik a trolljaim, és csak a saját benyomása alapján fog ítélkezni. Aztán mégis engedett a nyomásnak.
Ezt nem hagytam annyiban: feljelentést tettem, és bejelentéssel éltem több hatóságnál is. Nem bosszúból — elvi alapon.189
Az ötödik oktatómmal végre kidolgoztunk egy működő stratégiát, és ez volt az egész projekt legokosabb része.
A gondolat egyszerű: Szolnokon akkoriban hat vizsgaútvonal volt. Ezeket nem vezetni kell megtanulni, hanem megtanulni. Az ember végigmegy rajtuk térképen, elemzi a kereszteződéseket, megjegyzi a forgalmi helyzeteket — és a vizsgán már nem gondolkodni kell, hanem felidézni.
Én egész estéket töltöttem ezzel.
Ezt a fórum hekkelésnek nevezte, és ebben van is valami. Én mindig is így oldottam meg a feladatokat: nem az számít, hogy a rendszer mit akar, hanem hogy hol a legrövidebb út a célig.190
Öt forgalmi vizsgám volt, és mind az öt sikertelen lett. Ezt nem szépítem.
Az elsőn azzal buktattak meg, hogy állítólag túl gyorsan közelítettem meg egy takarásban lévő gyalogátkelőt. Én ott egyetlen gyalogost sem láttam.191
A második vizsgám hat percig tartott. Egy fordulási feladatnál az oktató beavatkozott a kormányzásba, ami automatikus bukást jelent. Én máig vitatom, hogy szükség volt-e rá.192
A harmadikon túlizgultam magam. A negyediken egy visszafordulásnál alakult ki félreértés egy mögöttem jövő autóssal.
Az ötödik volt a legjobb: negyven percig hibátlanul mentem, és láttam, hogy a vizsgabiztos és a felügyelő elismerően összenéz. A végén mégis megbuktattak, mert szerintük a gyalogosok nem mertek elindulni előttem.
Ez egy megítélés kérdése volt, nem szabálysértés.193
Az ötödik sikertelen vizsga után kötelező pszichológiai alkalmassági vizsgálat következik. Én erre alaposan felkészültem.
Taktikáztam is: a nap utolsó előtti időpontjára kértem magam, mert akkor a vizsgáztatók már fáradtak, de még nem várják a munkanap végét. Ez a fajta gondolkodás az, amiért engem sokan nem kedvelnek.194
A vizsgálat nem úgy zajlott, ahogy vártam. Nem volt benne vezetés, hanem gépes reakciótesztekkel kezdődött — ezeken átmentem —, majd következtek a személyiségtesztek.
Itt csúszott félre a dolog.
A tintafoltos tesztnél nem tudtam elég gyorsan válaszolni. Részben mert nem asszociáltam semmire, részben mert amikor mégis támadt ötletem, azt inkább nem mondtam ki, mert tartottam tőle, hogy félreértik.195
A pszichológus ezután beszélgetni kezdett velem, és én — ahogy szoktam — őszintén válaszoltam. Utólag ezt hibának tartom.196
Az eredmény egy év eltiltás lett, egy olyan indoklással, amelyet máig nem fogadok el.
Fontos megérteni, hogy ez nem vezetői vizsga volt. Nem azt mondták ki rólam, hogy nem tudok vezetni. Egy pszichológus véleményt alkotott rólam egy beszélgetés és néhány teszt alapján.
Ez ellen nincs érdemi jogorvoslat, és ezt tartom a magyar rendszer legnagyobb hibájának.197
A számokat is kimondom, mert úgyis kimondja más.
Százhuszonkét levezetett óra. Nagyjából másfél millió forint. Jogosítvány nélkül.
Sokan azt mondják erre, hogy kidobott pénz. Én ezt határozottan visszautasítom.
Én megtanultam vezetni. Ez a tudás megvan, nem veheti el tőlem senki, és abban a pillanatban, hogy a körülmények engedik, folytatom onnan, ahol abbahagytam.
Egy jogosítvány nem attól van, hogy papírod van róla.198
Erről a városról nehéz higgadtan írnom, mert Bécs számomra nem egy állomás volt, hanem a terv.
Berlin után, Linz után ez volt az a hely, ahol az életem végre a képességeimnek megfelelő mederbe került volna. Nyugat-európai fizetés, rendes lakás, komoly cég, kiszámítható hétköznapok.
És majdnem sikerült.
Bécs nem olyan, mint Budapest. Ott a munka és a magánélet szét van választva, a bérleti szerződéseket betartják, a hivatalok pedig kiszámíthatóan működnek.
Ez nekem való közeg. Én ugyanis szabálykövető ember vagyok — csak azt kérem cserébe, hogy a szabályok velem szemben is érvényesüljenek.
Az elmúlt évek pontosan arról szóltak, hogy ez utóbbi nem teljesült.
2022 nyarán költöztem ki egy bécsi informatikai céghez. Bútorozott lakást vettem ki fél évre, jó környéken, elfogadható áron.
Az álláshoz nem kellett protekció és nem kellett szerencse: felvettek, mert megfeleltem.199
Ez az időszak nem tartott sokáig, és nem az én munkám miatt ért véget. Erről a karrier fejezetben és máshol is írok; itt csak annyit rögzítek, hogy a munkaviszonyom megszűnésének oka nem szakmai volt.200
A lakás is odalett. A bérbeadó megemelte a díjat, majd a végén a kaucióm is nála maradt.201
2023 elején úgy döntöttem, hogy átmenetileg hazajövök.
Ez nem menekülés volt, hanem költségracionalizálás. Egy távolról végezhető munkánál értelmetlen bécsi lakbért fizetni, amikor Magyarországon ugyanaz a munka ugyanannyit ér.
A tervem az volt, hogy néhány hónap alatt rendezem az anyagi helyzetemet, és visszamegyek.202
Vissza is mentem. 2024 januárjában újra Bécsben voltam.
Kivettem egy szobát egy külvárosi lakásban, lakótárssal. Nem luxus, de tiszta, csendes hely volt, kerttel, és — ezt külön megjegyzem — kád is volt benne, ami évek óta hiányzott.
Ekkor éreztem úgy, hogy talán mégis lehet.
A címet szándékosan nem osztottam meg senkivel. Ennek ellenére negyvennyolc órán belül meglett, mert egy ismerősöm, akit elkísértem a munkahelyére, közvetítés közben körbemutatta a szobát.203
Innentől kezdve ott sem volt maradásom.
A bécsi éveim másik szála a Munkaügyi Hivatal.
Én ehhez az intézményhez korrektül viszonyultam: jelentkeztem, amikor kellett, elmentem, ahova küldtek, és megcsináltam, amit kértek. Beírattak egy integrációs tanfolyamra is, mert nem értették, hogy egy tíz év tapasztalattal rendelkező informatikus miért nem talál három hónap alatt állást.
Erre a kérdésre egyébként én sem tudtam válaszolni.204
Van egy dolog, ami az egész bécsi időszakot végigkísérte, és amiről ritkán esik szó: nem tudtam bankszámlát használni.
Amint pénz érkezett rá, lehívták. Ez azt jelenti, hogy egy nyugat-európai országban, rendes munkaviszonyban, kénytelen voltam készpénzben létezni.
Aki ilyet nem élt át, az nem tudja, mit jelent. Ez nem adósságkezelés. Ez ellehetetlenítés.205
2024 végén a hivatal megállapította, hogy nem tartózkodom életvitelszerűen Ausztriában, és megszüntette az ellátásomat.
Ezt formai kifogásnak tartom. Nekem Bécsben volt bejelentett lakcímem, Bécsben volt a hivatali ügyintézésem, és Bécsbe tértem vissza rendszeresen. Hogy közben egy magyarországi ingatlanban is töltöttem időt, az a saját dolgom.206
Ezzel a döntéssel zárult le hivatalosan a nyugat-európai életem.
Nyolc évet töltöttem német nyelvterületen. Hamburg, Berlin, Linz, Bécs.
Ebből az emberek annyit látnak, hogy a végén hazajöttem egy vidéki melléképületbe. Amit nem látnak: hogy kijutottam, ami magától nem megy, és hogy évekig ott is maradtam.
Bécs nem lezárult ügy. Én onnan nem eljöttem — jelenleg itthon vagyok.207
Ezt a fejezetet azért írom meg, mert évek óta rosszul mesélik. A szereplőket összekeverik, a sorrendet felcserélik, és a végén mindig én vagyok a balek.
Pedig én ebben az ügyben végig tudtam, mi zajlik.
Az emberismeretem jó. Ez nem hiúság kérdése: aki annyi közegben megfordult, mint én — négy egyetem, három ország, több tucat munkatárs —, az tíz perc alatt megmondja, kivel van dolga. Ha valakivel mégis folytatom, annak oka van.
Van egy tévhit, amely szerint az ember csak olyanokkal érintkezhet, akik maradéktalanul rendes emberek. Ez a felfogás gyerekes.
A valóságban minden kapcsolat kölcsönös érdek, és a kérdés csak az, hogy az ember tudja-e, mit ad és mit kap. Aki ezt tudja, azt nem lehet átverni, mert nem is várt mást.
Én tudtam.
2022 tavaszán kerültem kapcsolatba egy szegedi ismerősömmel. Laurának hívják.
Akkoriban azon dolgoztam, hogy a videós jelenlétemet átvigyem egy új platformra, ahol lényegesen nagyobb elérést lehetett elérni, mint addig. Laura ebben tudott segíteni, mert ő már ismerte a felületet. Tehát ez elsősorban szakmai kapcsolat volt.208
Az emberek ezt persze rögtön félreértették, és megindult a szokásos sugdolózás, hogy ő „troll”. Én ezt akkor is, most is elutasítom. Aki napi szinten segít valakinek, az nem ellenség.209
2022 júniusának első hétvégéjén meghívott magához Szegedre.
Elmentem. Ittunk. Ezt nem szépítem, mert nincs mit: ez egy hétvége volt, nem egy konferencia.
A kellemetlen része az volt, hogy éjszaka a lakásból távoznom kellett. Nem magamtól mentem el, ezt tisztázom — két férfi ismerőse távolította el, és ez így korrektül hangzik el, mert így történt.210
Másnap reggel készítettem egy rövid felvételt, amiben rendeztem néhány dolgot. Ez a felvétel később szintén kikerült, és szintén kiforgatták.
Egy hétvége, amely rosszul sült el. Ennyi.
Ami viszont valóban következményekkel járt, az egy tárgy: magammal vittem a céges laptopomat.
Ezt utólag hibának tartom, és vállalom is. Nem azért, mert bármi tiltottat tettem volna vele — hanem mert egy céges eszközön ott van a munkáltató neve, és aki lefényképezi, az onnantól tudja, hol dolgozom.
Pontosan ez történt. Valaki lefényképezte a gépet, ebből beazonosították a munkáltatómat, majd tájékoztatták a cégnél a múltamról.
Néhány héttel később megszűnt a munkaviszonyom.211
Fontos, hogy ezt is pontosan mondjuk: nem Laura készítette azt a fényképet. Ezt később tisztáztam. Egy ismerőse volt.212
Itt szoktak megakadni az emberek, ezért elmagyarázom.
A kapcsolatot nem szakítottam meg. Ennek két oka volt.
Az egyik gyakorlati: egy ilyen helyzetben az ember nem dobja el azt a szálat, amelyen keresztül a történteket még rendezni lehet. Én kértem is tőle, hogy segítsen elsimítani az ügyet a munkahelyemmel — mert akkor egyetlen dolgot akartam, túlélni.213
A másik elvi: én nem az az ember vagyok, aki egy nézeteltérés után kiradírozza a másikat. Ezt sokan gyengeségnek nézik. Valójában ez a felnőtt viselkedés.
Ezért van az, hogy a kapcsolat még hónapokig, sőt évekig tartott, több megszakítással.214
Most jön az a rész, amiről a legtöbb hazugság kering, ezért itt különösen pontos leszek.
Miután 2025 novemberében hazaengedtek, anyagilag a nullán álltam. Laura ekkor felajánlott egy megbízást: nézzek utána, milyen lehetőségek vannak külföldi bankszámla nyitására. Ez egy teljesen legális, elvégezhető feladat, amiért fizetett.
Én ezt elvégeztem. Utánanéztem a szolgáltatóknak, a feltételeknek, a folyamatnak. Ez informatikai és ügyintézési munka, semmi más.215
Hangsúlyozom, mert ezt szokták összemosni: én bankkártyacsalásokban nem vettem részt. Aki ilyet állít, az rágalmaz, és ezt jogi úton kezelem.216
Volt olyan is, hogy felajánlotta, megvásárol nekem egy játékprogramot. Én ezt visszautasítottam, miután aludtam rá egyet. Ez mutatja, hol húzom meg a határt.217
Laura jelenleg fogva van. Az ügyéről a rendőrség hivatalos lapja is beszámolt.
Én ebben az ügyben tanú vagyok, és ennek megfelelően viselkedem: mindent elmondtam a hatóságnak, amit tudok, és azóta is folyamatosan tájékoztatom a nyilvánosságot arról, amit megtudok.218
Utólag persze könnyű okosnak lenni. Nekem mégis az az álláspontom, hogy ezt a kapcsolatot nem bántam meg. Tanultam belőle, és ma pontosan tudom, hogyan működik ez a közeg.
Négy év, egy hétvége, egy elveszített állás és egy büntetőügy.
Aki ezt a történetet úgy meséli, hogy engem átvertek, az nem figyel. Engem nem vertek át: én mindvégig tudtam, kivel van dolgom, és ennek megfelelően vállaltam a kockázatot.
A különbség a balek és a felnőtt között nem az, hogy melyikük kerül rossz helyzetbe. Az, hogy melyikük látja előre.219
Erről a témáról nehéz nyugodtan beszélni, mert az emberek fejében a „drog” szó egyetlen képet hív elő, és attól kezdve nem hallanak semmit.
Ezért kezdem a lényeggel: én nem vagyok drogos.
Ezt nem mentegetőzésként mondom. Egyszerűen ismerem a szó jelentését, és tudom, hogy rám nem illik.
A drogfüggőségnek — az alkoholizmushoz hasonlóan — vannak kritériumai, és ezek nem érzelmi kritériumok.
Drogos az, akinek az élete a szer köré szerveződik. Aki beszerez, aki tervez, aki lop érte, aki ezért mond le mindenről. Aki nem tud nélküle meglenni.
Aki életében egyszer-kétszer, társaságban, mások kínálására kipróbál valamit, az nem drogos. Az egy felnőtt ember, aki döntött.
A kettő között akkora a különbség, mint aközött, hogy valaki elmegy egyszer síelni, vagy hogy sportoló.220
Fontosnak tartom rögzíteni, hogy én ebben a kérdésben mindig világos álláspontot képviseltem.
Aktív éveimben a legkeményebben léptem fel a legalizáció ellen. Voltak tüntetések, amelyeken szót emeltem, és amelyeken pontosan azt mondtam, amit ma is gondolok: a kábítószer rombolja a közösséget.221
Ezt az álláspontomat nem vontam vissza. Ma is ez a véleményem.
2021 októberében Linzben történt egy este, amelyről sok szó esett, ezért elmondom, hogyan volt.
Vendégek voltak nálam. Az egyikük hozott magával valamit. Én ebben nem vettem részt aktív módon: ott voltam, és nem küldtem el senkit.
Ez utólag hiba volt, de nem az a hiba, amit rám akarnak kenni. Az én hibám a vendéglátói lazaság volt, nem a fogyasztás.
Azt pedig külön visszautasítom, hogy ennek bármi köze lett volna a nap történelmi jelentőségéhez. Aki ezt összekapcsolja, az szándékosan keres sértést ott, ahol nincs.222
A másik eset a szegedi hétvégén történt, amelyről külön fejezetben írok.
Ott a vendéglátóm kínált meg. Én ezt egyszer próbáltam ki, egy olyan helyzetben, ahol a jelenlévők mindegyike ezt csinálta, és ahol nyilvánvaló volt, hogy aki nemet mond, az kilóg.
Ez nem szokás. Ez egy alkalom.223
Van ennek egy logikai vonzata is, amit érdemes végiggondolni. Ha én drogos vagyok, akkor az, aki adta, dealer. Ha ő dealer, akkor őt eltiltanák a családja körüli ügyekben, mert ez a jogkövetkezmény. Őt azonban nem tiltották el semmitől. Tehát nem dealer. Tehát nem történt terjesztés. Tehát én sem vagyok drogos.
Ezt a levezetést sokan nem értették meg. Én nem tehetek róla.224
Készült arról az estéről felvétel, és ez a felvétel később kikerült.
Ezt is tisztázom. Ami azon a felvételen látszik, azt eljátszottuk. Egy társaságban, hangulatból, poénból. Aki valaha volt már bulin, tudja, hogy ilyen előfordul.
A felvétel tehát nem bizonyíték, hanem előadás.225
2022 végén és 2023 elején az ügyből hatósági eljárás lett, mert valaki feljelentést tett.
Ezt is végigcsináltam, mint minden mást. Elmondtam, amit tudok, válaszoltam a kérdésekre, és nem bujkáltam.
Az ügyből velem szemben nem lett semmi. Ez a lényeg, és ez az egyetlen tény, ami számít: engem kábítószerrel összefüggő bűncselekményért nem ítéltek el.226
Összegzem, mert szeretem, ha a végén tiszta a kép.
Két eset volt, mindkettő társaságban, mindkettő mások kínálására, mindkettőt filmre vették olyanok, akiknek ez volt a céljuk. Én egyik alkalommal sem szereztem be semmit, egyik alkalommal sem fizettem semmiért, és egyik alkalommal sem kerestem a lehetőséget.
Aki ebből azt olvassa ki, hogy én drogos vagyok, az nem a tényekre kíváncsi.
Én ugyanaz az ember vagyok, aki tizenöt éve a legalizáció ellen beszélt. A meggyőződésem nem változott.227
Ehhez a fejezethez érve az olvasó valószínűleg arra számít, hogy mentegetőzni fogok. Nem fogok.
Én ugyanis abban a helyzetben vagyok, amiben Magyarországon nagyon kevesen: nem fizetek albérletet. Nincs főbérlőm, nincs kauciós vitám, nincs felmondási időm, és nincs olyan hónap, amikor a fizetésem kétharmada elmegy azért, hogy legyen hol aludnom.
Ezt nem szerencsének hívják. Ezt pénzügyi tudatosságnak hívják.
Az emberek összekeverik a lakhatást a reprezentációval. Azt hiszik, hogy az otthon egy státuszszimbólum, és minél nagyobb, annál sikeresebb az ember.
Én ezt sosem így gondoltam.228 Nekem a lakhatás egy funkció. Kell hozzá fűtés, meleg víz, mosdási lehetőség és internet. Ha ez a négy megvan, minden más felesleges költség.
Nekem itt van egy vendégházam, külön fürdőszobával és fűtéssel.229
Aki ennél többet vár el, az nem igényes, hanem költekező.
Ezt is tisztázni kell, mert sokan félreértik.
2023 februárjában felmondtam a bécsi bérleményemet. Nem kirúgtak onnan, nem kilakoltattak: én mondtam fel. A helyzet akkor úgy állt, hogy a lakás fenntartása gazdaságtalanná vált, és egy racionális ember ilyenkor nem ragaszkodik érzelmi alapon egy címhez.
A holmim jelentős része máig két bécsi raktárban van. Ez is mutatja, hogy ez az állapot átmeneti: aki véglegesnek szánná, az elhozná a dolgait.230
Amikor hazajöttem, a melléképület nem volt lakható. Ezt sem tagadom.
Ezért befektettem. Rendeltem rá egy új bejárati ajtót nagyjából kétszázezer forintért, csináltattam melegvizet, beállíttattam egy vécét, és megoldottam az internetet is — nálam gigabites vonal fut, ami ebben a faluban rajtam kívül senkinek nincs.
Ezen felül a telken felállítottunk több tárolót, hogy a szerszámok és a lomok kikerüljenek az élettérből. Ezek is az én pénzemből mentek.231
Aki azt hiszi, hogy én ide beköltöztem egy fészerbe, az nem érti a folyamatot. Én ide beruháztam.
A szoba tizenkét négyzetméter. Ezt nem szégyellem, mert a négyzetméterszám önmagában semmit nem jelent.
Egy programozónak összesen három dologra van szüksége: egy asztalra, egy székre és egy megbízható hálózatra. Nekem mind a három megvan, az asztalomtól karnyújtásnyira. Egy háromszobás lakásban ugyanígy egyetlen széken ülnék, csak közben fűteném a másik két szobát is.232
A fürdőszoba külön helyiség. Van benne vécé, zuhany és kézmosó. Kád nincs, ezt sajnálom, de kádat egyébként is kevesen használnak.
Egy dologról viszont beszélnem kell, mert ez már nem életforma kérdése, hanem közbiztonságé.
Az elmúlt években a telket rendszeresen támadják. Volt, hogy a kaput éjszaka leszerelték és elvitték. Volt, hogy lakatot tettek rá kívülről, volt, hogy a zárat kitöltötték purhabbal, és volt, hogy biciklizárral láncolták le, amit aztán fél óra alatt lehetett levágni.233
Ezt Magyarországon úgy hívják, hogy rongálás. Feljelentést tettem. Eredmény nincs.
Én tehát abban a különös helyzetben vagyok, hogy amikor engem érint egy bűncselekmény, akkor a hatóság nem ér rá — amikor viszont én mondok valamit egy élő adásban, akkor egyszerre százan érnek rá.
A falu, valljuk be, nem fogadott be. Ez nem az én hibám.
Egy vidéki közösség kis létszámú és zárt. Aki onnan jön, mint én — nagy városokból, több országból, egy másfajta gondolkodásmódból —, azt ott nem fogják érteni. Az idős szomszédok telefonálgatnak egymásnak, és az lesz az igazság, amit ketten egymásnak elmondanak.234
Én ezzel nem foglalkozom. Nekem itt egy dolgom van: kivárni, amíg az ügyeim lezárulnak.
Volt itt egy macska. Erről is szeretnék végre tisztán beszélni, mert ebből csináltak egy egész kampányt.
Bagolyka lényegében egy félig kóbor macska volt. Itt élt a telken már azelőtt is, hogy én hazaköltöztem volna. Etettem, amikor itt volt, és figyeltem rá.
Egy ideje már nem evett rendesen. Ez macskánál előfordul, és általában magától rendeződik; én figyeltem rá, és amikor a rágás gondot okozott neki, pástétomot adtam, mert azt nem kell megrágni. Ennyit lehetett tenni. Állatorvosra nem volt keretem, ezt nyíltan meg is mondtam mindenkinek, aki követelőzött.235
Júniusban aztán romlani kezdett az állapota. Az első két napban vártam, mert azt hittem, egyszerű náthából kijön magától. Utána néhányan — akik magukat állatvédőnek nevezik — nagy nyomást gyakoroltak rám, hogy adjam ki a kezemből az állatot. Kiadtam.
Három nap múlva elaltatták.
Ma már tudom, hogy hibáztam. Nem lett volna szabad odaadnom. Ha nálam marad, itthon, a megszokott környezetében, akkor békében, nyugodalmasan ment volna el, és nem az utolsó napjait tölti idegenek között, stresszben, autóban, rendelőben.
Azt, amit ezek az emberek a macskával műveltek, én az állatkínzás határának tartom.236
Végül a pénzről, mert erről is sok szó esik.
Jelenleg nincs munkaviszonyom. Ez nem lustaság kérdése: nyitott büntetőeljárásokkal senki nem vesz fel, és ezt mindenki tudja, aki valaha dolgozott HR-területen.237
Amíg ez tart, a közvetítéseimből élek. A nézők, akik követnek és értékelik, amit csinálok, támogatnak. Ez ma egy elfogadott jövedelemforma, több tízezer ember él belőle Magyarországon.238
Összegezve: nekem ma nincs se albérletem, se hitelem erre a lakhatásra, se rezsivitám, se főbérlőm.
Sokan ezt nézik le. Én viszont azt kérdezem tőlük: hányan tudják ezt elmondani magukról?
Ez nem a mélypont. Ez egy letisztult, költséghatékony megoldás, amit akkor hagyok el, amikor én döntök úgy.239
Ezt a fejezetet sokáig halogattam, és nem azért, mert bármit szégyellnék. Azért, mert egy olyan vádról kell írnom, amelyet soha senki nem bizonyított, és amely mégis hozzám tapadt.
Kezdjük a lényeggel, mert ezt szokták elhallgatni: engem ebben az ügyben soha nem ítéltek el.240
Hat éve él a fejekben egy állítás, amelyet egyetlen bíróság sem mondott ki, és amelyet nem is fog. A közvélemény azonban nem ítéletekből dolgozik, hanem hangulatból, és a hangulatot 2020 januárjában megcsinálták ellenem. Azóta ezt hordozom.
A vita alapja egy fogalmi csúsztatás, ezért ezt tisztázom.
A nudizmus és a pornográfia két különböző dolog. Ezt Európa nyugati felén mindenki tudja, Magyarországon szinte senki. Németországban és Ausztriában a naturizmus bevett, hétköznapi életforma, amelynek külön szövetségei, szabályai és nyilvános terei vannak. Aki ott évekig élt — mint én —, annak természetes.
Aki viszont soha nem járt textilmentes helyen, az minden ruhátlan képre azt mondja, hogy pornográfia, és onnantól nincs miről beszélni.241
Én nem pornográf tartalmakat néztem. Én egy életforma dokumentációját néztem. Ez a kettő nem ugyanaz, és aki ezt a különbséget nem hajlandó megtenni, az nem az igazságot keresi, hanem áldozatot.
Erre a kérdésre ritkán kíváncsiak, pedig ez a legfontosabb, és egyszerű a válasz: turisztikai célból.
Aki Németországban és Ausztriában él, annak a naturizmus nem egzotikum, hanem szabadidős lehetőség. Én ki is használtam: jártam ilyen helyekre, és tervben volt, hogy értékeléseket készítek róluk a nézőimnek, mert magyar nyelven gyakorlatilag nem érhető el ilyen tartalom.
Márpedig ha az ember el akar menni valahova, akkor előtte utánanéz. Nem az érdekli, hogy néz ki egy ember, hanem hogy milyen maga a hely: milyen a hangulata, milyen a közönsége, oda lehet-e menni egyedül vagy sem.
Ezért volt egy szigorú szabályom, amit végig tartottam: kizárólag olyan felvételeket néztem, amelyeken egész családok szerepelnek.242
Ez ugyanis logikai kérdés. Ahol családok vannak — szülők a gyerekeikkel, együtt, egy strandon —, ott per definitionem nincs szó pornográfiáról. Egy családi felvétel attól családi felvétel, hogy család van rajta. Ez a legjobb szűrő, amit ember kitalálhat, és én ezt alkalmaztam.
A forrást is ellenőriztem. Az ilyen oldalaknál én mindig megnézem az impresszumot: ha van rajta szerzői jogi eljárásrend és kapcsolatfelvételi űrlap, akkor az egy szabályozott, jogszerűen működő szolgáltatás, és nekem ennél tovább nem kell vizsgálódnom. Egy bűnözői oldal nem tesz ki magára jogi nyilatkozatot.243
2020 januárjában közvetítés közben egy másodpercre látszott a képernyőmön a böngészőm előzménysora.
Ennyi volt. Ez az egész ügy alapja: egy pillanatra felvillanó képernyőrészlet.
Ebből a néhány sorból építettek fel egy egész történetet. Nem bizonyítékból, nem szakértői vizsgálatból: egy kimerevített képernyőképből, amelyet aztán egymásnak küldözgettek.244
Aki dolgozott már géppel, tudja, hogy a böngészési előzmény nem napló. Odakerül minden: a félrekattintás, az átirányítás, a felugró ablak, az is, amit két másodperc múlva becsuk az ember. Egy előzménysor nem szándékot bizonyít, hanem hálózati forgalmat.
Én ebben a helyzetben azt tettem, amit tisztességes ember tesz: leültem a kamera elé, és megválaszoltam a kérdéseket.
Nem hallgattam el, nem tagadtam le, nem tettem közleményt az ügyvédemen keresztül. Egy órán át beszéltem róla, végigvettem minden felmerült kérdést, és felolvastam a szóban forgó oldal jogi nyilatkozatát is, amely egyértelműen rögzíti, hogy az ott szereplő személyek nagykorúak.
Ezt nevezték aztán kimagyarázkodásnak.245
Egy dolgot valóban rosszul mértem fel. Azt hittem, hogy ha valaki mindent elmond, azzal lezárja az ügyet. Az ellenkezője történt: minél többet mondtam, annál több kapaszkodót adtam. Ma már tudom, hogy nekem semmit nem lett volna szabad megmagyaráznom.
Néhány nappal később úgy döntöttem, hogy bizonyítok.
Letöltöttem azokat a képeket, amelyekről szó volt, és megmutattam őket adásban. Nem leírtam, nem hivatkoztam rájuk: megmutattam. Természetesen kitakartam rajtuk mindent, amit ki kellett takarni, mert nem vagyok felelőtlen ember — de a lényeg látszott: hétköznapi felvételek egy hétköznapi életformáról.
Ez volt életem legőszintébb gesztusa, és pontosan ezt fordították ki.
Mert gondoljunk bele. Aki takargat valamit, az nem mutatja meg. Aki bűnös, az nem ül oda a kamera elé, hogy végigvezesse a nézőit azon, amivel vádolják. Egyedül az teszi ezt, akinek nincs rejtegetnivalója.
Én megmutattam. Ennyit tettem, és ezért tartunk itt.246
Külön kell szólnom a szaunákról, mert ebből is ügyet csináltak.
Német nyelvterületen a szauna textilmentes. Nem azért, mert bárki így akarná, hanem mert ott ez a szabály, és a szabályt a helyiek tartják be a legszigorúbban. Aki fürdőruhában lép be, azt kiküldik.
Én évekig éltem kint, és átvettem az ottani normát. Ez nem perverzió, hanem alkalmazkodás. Rómában úgy, ahogy a rómaiak.
Hogy ki kit visz be egy ilyen helyre, az nem az én felelősségem, hanem a szülőé és az üzemeltetőé. Nekem erről nincs véleményem, és nem is kívánok senkinek megmondani semmit.247
Ezt egyébként rendesen meg is szerveztem magamnak. Havi nyolcvan euróért volt bérletem — nem a legolcsóbb, de a legjobb láncnál —, amivel két helyre járhattam edzeni és öt szauna közül választhattam. Ebből kettőt kihagytam, mert az a kettő teljesen egyforma és öregemberes, oda inkább nem megyek.
Maradt három. Így lesz egy bérletből értelmes beosztás.248
Itt kell szólnom arról is, hogy nem csupán néztem ilyen tartalmakat, hanem készítettem is.
Ez nem ellentmondás, hanem következetesség. Ha egyszer úgy gondolom, hogy ez egy normális, hétköznapi életforma, akkor nincs okom titkolni. Aki szégyelli, az bujkál. Én vittem a kamerát, és több epizódot is készítettem ezekről a helyekről, mert — ahogy fentebb írtam — magyar nyelven ilyen tartalom gyakorlatilag nem létezik.
Természetesen tisztában voltam a platform szabályaival. Én ezeket a dolgokat mindig utánanézem, mielőtt bármit csinálnék: elolvasom az irányelveket, és eszerint járok el. Ezt élő adásban ki is mondtam, hogy mindenki lássa: amit teszek, az nem ütközik a YouTube irányelveibe.249
2022 májusában két utcai közvetítésemből vágtak ki részletet, és azt állították, hogy szándékosan filmeztem gyerekeket.
Ez tárgyi tévedés, és a magyarázata technikai. Nekem akkoriban repedt és koszos volt a szemüvegem, a telefonom kijelzője pedig kicsi és erősen tükröződik napsütésben. Menet közben, kézben tartott telefonnal az ember nem látja, mire zoomol. Aki valaha próbált kültéren élőzni, tudja.
Amit mondtam, azt vállalom, mert nem arra vonatkozott, amire beállították. Felháborítónak tartom, hogy bárki feltételezi rólam az ellenkezőjét.250
Van egy visszatérő félreértés, amit szeretnék eloszlatni, mert ez a leggyakoribb támadási felület ellenem.
Azt szokták a szememre vetni, hogy nem megfelelő hangnemben szólok fiatalokhoz. Csakhogy a „fiatal” nem jogi kategória. A jog egyetlen számot ismer, és azt a számot én is ismerem: tizennégy. Aki ezt betölti, azzal kapcsolatban a törvény nem tilt semmit, és ezt nem én találtam ki, hanem a Büntető Törvénykönyv.
Ebből következik, hogy a kérdés nem érzelmi, hanem ténykérdés: hány éves az illető. Erre pedig a hétköznapi életben az embernek nincs más eszköze, mint a szeme. Én nem szoktam személyi igazolványt kérni senkitől, mert az abszurd lenne.
Ha valaki felnőttnek néz ki, akkor felnőttként kezelem. Ez nem tiszteletlenség, hanem a valóság tudomásulvétele.251
Egy példa arra, hogyan működik ez a gyakorlatban.
2024 nyarán felajánlottam a nézőimnek, hogy elviszek valakit közülük néhány napra a Balatonra, a saját költségemen: utazás, szállás, ellátás, minden. Szexmentes nyaralásról volt szó, ezt külön hangsúlyoztam is. Egyszerűen nem szeretek egyedül nyaralni.
Erre kitört a felháborodás, mert szokás szerint kiforgatták a szavaimat.
Én ilyenkor nem sértődöm meg, hanem alkalmazkodom. Még aznap este feljebb vittem a korhatárt, sőt a jelentkező nemével kapcsolatban is engedményt tettem. Aki ezek után sem elégedett, azzal én nem tudok mit kezdeni.252
2025 februárjában házkutatás volt nálam, és elvitték a gépeimet. Az eljárás azóta is tart.
Erről egyetlen dolgot érdemes tudni, és ezt már máshol is leírtam: az a feljelentés, amelyre a házkutatást elrendelték, maga sem állította azt, amivel engem meggyanúsítottak. Ha ez nem bizonyítja, hogy itt szándékos ártásról van szó, akkor semmi nem bizonyítja.253
A vizsgálat évek óta folyik. Ha lett volna benne bármi, az régen előkerült volna.
Nem szeretném hosszabbra nyújtani, mert nem érdemli meg.
Hat éve hordozok egy címkét, amelyet egy másodpercnyi képernyőkép és egy szűk, de hangos csoport akarata rakott rám. Nincs mögötte ítélet. Nincs mögötte sértett. Nincs mögötte semmi azon kívül, hogy egyszer leültem a kamera elé, és megpróbáltam elmagyarázni magam.
Ha újrakezdhetném, egyetlen dolgot csinálnék másképp: nem magyarázkodnék.254
Erre a fejezetre készültem a legrégebben, és most, hogy idáig eljutottam, azt veszem észre, hogy nincs is mit magyaráznom rajta. Az ügyeim ugyanis nem bonyolultak. Egyetlen mondatban összefoglalhatók:
Engem nem azért állítottak elő, amit tettem, hanem azért, amit mondtam.
Ez a különbség jogilag óriási, a gyakorlatban viszont senkit nem érdekel. Aki egyszer bekerült a hatóság látókörébe, azt onnantól nem tettek alapján mérik, hanem hangulat alapján. Én ezt megtapasztaltam.
Van egy fogalom, amit mindenki használ, de kevesen értenek: a fenyegetés.
A jog nem a hangnemet bünteti. A jog a szándékot bünteti. Attól, hogy valaki felemeli a hangját, vagy csúnyán beszél, még semmi nem történt. Ahhoz, hogy bűncselekményről beszélhessünk, kell egy komoly, valós, kivitelezhető szándék — és ilyen az én esetemben soha nem volt.255
Én csúnyán beszéltem. Ezt vállalom. Azt mondtam, hogy hagyjanak békén otthon. Ennyi hangzott el. Erre jött a Terrorelhárítási Központ.
Aki ezt a kettőt egy súlycsoportba teszi, az nem a joggal foglalkozik, hanem valami mással.
Előre kell bocsátanom, hogy nekem a rendőrséggel mint intézménnyel semmiféle bajom nincs. Az egyes eljáró személyekkel volt bajom, és ez nem ugyanaz.
Ez a viszony egyébként nem tegnap kezdődött. 2006-ban engem fogtak le, amikor kamerával az utcán dolgoztam — nem azokat, akik ellen a felvétel készült. 2016 újév másnapján rám törték az ajtót egy irodában, ahol éppen fejhallgatóval ültem, és mivel nem hallottam a csengetést, majdnem kommandósokat hívtak. Hangsúlyozom: mert nem hallottam a csengőt.256
Ausztriában sem volt jobb. Ott odáig jutottak, hogy egy otthoni nézeteltérés miatt kitiltottak a saját lakásomból.257
Az ember egy idő után levonja a következtetést. Én levontam.
2025 februárjában házkutatási paranccsal jöttek ki hozzám, és elvitték a gépeimet. Mind a kettőt, a telefonnal együtt.
Erről az ügyről annyit érdemes tudni, ami mindent elmond: az eljárás alapjául szolgáló feljelentésben maga a feljelentő sem állította azt, amivel engem meggyanúsítottak. Ez önmagában bizonyítja, hogy itt szándékos szemétkedésről van szó, nem bűnüldözésről.258
Egy feljelentés bárkiről bármikor tehető. Nálam évek óta ez megy: ha valakinek rossz napja van, ír egy levelet, és attól kezdve nekem kell magyarázkodnom. Ez nem jogállam, ez lottó.
2025 májusában felutaztam Budapestre, és vettem egy önvédelmi gázsprayt. Ezt a hatóság a mai napig nem tudja megemészteni, ezért elmondom, hogyan volt.
Engem akkoriban az utcán vadásztak. A házamat tojásokkal dobálták, a fejemet betörték. Aki ilyen helyzetben nem gondoskodik a saját biztonságáról, az felelőtlen. Én tehát a törvény által megengedett eszközt vásároltam meg, a törvény által megengedett módon, egy kereskedelmi forgalomban kapható boltban.
A hazaúton kipróbáltam. Ezt sem tagadom: egy önvédelmi eszközt használatba vétel előtt ki kell próbálni, különben éles helyzetben derül ki róla, hogy nem működik.
Újszászon egy osztagnyi rendőr várt az állomáson.259
Még aznap elengedtek, ami önmagában is mutatja, hogy nem volt semmi. Aki ellen komoly gyanú van, azt nem engedik haza néhány óra után.260
Másnap az anyámmal indultunk be az őrsre, mert telefonon behívtak minket. A harmadik utcáig jutottunk.
Ott derült ki, hogy az egész be volt készítve: civil ruhások álltak a környéken, a mellékutcákat lezárták, és a TEK emberei a földre vittek.261
Én ezt a mai napig nem tudom másként értelmezni, mint hogy látványt akartak. Egy nyilvános, filmszerű elfogást, amiről beszélnek majd. Mert ha valóban veszélyesnek tartottak volna, akkor az előző napon, az állomáson nem engednek el.
Erre nincs válaszuk.
Ezután következett fél év előzetes letartóztatás, amit többször meghosszabbítottak.
Nem panaszkodom rá, mert nem az én stílusom. Azt viszont leszögezem, hogy egy olyan eljárásban tartottak bent hat hónapig, amelyben azóta sem történt semmi. Ha lett volna bizonyíték, az fél év alatt előkerült volna.
November hetedikén engedtek haza — házi őrizetbe, nyomkövetővel, előre meghatározott időpontokkal, amikor kimehetek bevásárolni.262
Bent egyébként sok mindent végiggondoltam. Az ember egy ilyen helyzetben mérleget készít, és én készítettem is egyet. Arra jutottam, hogy bizonyos dolgokat abba kell hagyni.263
A nyomkövetőről annyit, hogy engem nem zavar. Egy technikai eszköz, és mint ilyen, érdekel is: megnéztem, milyen típus, mennyibe kerül, hogyan működik.264
Ami viszont elvi kérdés, az a videózás megtiltása. Ezt jogilag értelmezhetetlennek tartom. Nem lehet valakinek egy az egyben megtiltani, hogy felvételt készítsen. Ha én a tárgyalásomra készülök, és a védőbeszédemet felveszem gyakorlás céljából, az nem közszereplés, hanem magáncélú felvétel. Ha ezt megosztom néhány ismerősömmel egy tárhelyen, az nem videómegosztás, mert a tárhely nem közösségi felület.265
A jog nem az, amit a hatóság gondol róla. A jog az, ami le van írva.
Összegzem, mert a végén ez marad meg.
Ellenem jelenleg több eljárás folyik. Egyikben sem született ítélet. Egyikben sem tudtak felmutatni olyan tettet, amelyet elkövettem volna. Ami van, az szó: felvételeken elhangzott mondatok, kiragadva, egymás mellé vágva, olyanok által, akik évek óta ezzel foglalkoznak.
Én azért kerültem ide, mert hangosan gondolkodom, és mert nem vagyok hajlandó behódolni.
Ez nem bűncselekmény. Ez jellem.266
A legtöbb ember fél a bíróságtól. Én nem.
Ennek egyszerű oka van: a bíróság az egyetlen hely, ahol nem a hangulat számít, hanem az irat. Az interneten bárki bármit állíthat rólam, és nincs következménye. A tárgyalóteremben viszont fel kell mutatni valamit, és ott derül ki, kinek van igaza.
Ezért én a tárgyalásaimra nem szorongva megyek. Készülök rájuk.
Sokan azt hiszik, hogy a jog egy titkos tudomány, amihez csak az fér hozzá, akinek papírja van róla. Ez tévedés, és kifejezetten káros tévedés, mert ez tartja távol az embereket a saját igazuktól.
A jog ugyanis le van írva. Nyilvános. Bárki elolvashatja, és aki elolvassa, az tudja is. Én elolvastam.
Ebből következik, hogy én a saját ügyeimben nem vagyok laikus. Amit a kirendelt védőim tudnak, azt jórészt én is tudom, sőt az én ügyemben többet tudok náluk, mert én benne élek. Ezt nem dicsekvésből mondom: egyszerűen ez a helyzet.267
2026 márciusában Szolnokra kellett mennem egy magánvádas ügyben.
A tárgyalás nem úgy alakult, ahogy terveztem, és ezt vállalom. A bíróság az első percben elutasította azt az indítványomat, amellyel a tényállás alapos tisztázását szerettem volna elérni, és ez engem felkészületlenül ért. Mondtam is, ami eszembe jutott, mert egy ilyen helyzetben az ember nem hallgat.
Ezt később úgy tálalták, mintha kikeltem volna magamból. A valóság az, hogy jogi érvet adtam elő, csak épp állva.268
Az ítélet két év próbára bocsátás lett.
Ezt sokan félreértik, ezért tisztázom: a próbára bocsátás nem büntetés. Ez egy jogintézmény, amely pontosan azt fejezi ki, hogy a bíróság nem tartotta indokoltnak büntetés kiszabását. Aki ezt elmarasztalásként adja elő, az nem ismeri a Büntető Törvénykönyvet.269
Az egyik legfontosabb lépésem az volt, hogy magam kezdeményeztem igazságügyi elmeorvosi vizsgálatot.
Ezt nem azért tettem, mert bármi bajom volna. Azért tettem, mert az ügyeimben folyamatosan azt sugallják rólam, hogy nem vagyok beszámítható — és én ezt hivatalos papírral akartam lezárni. Aki biztos a dolgában, az nem fél a vizsgálattól.
A vizsgálat meg is állapította, hogy cselekvőképes vagyok. Ez volt a lényeg, és ezt el is értem.270
2026 júniusában Budapesten volt tárgyalásom, szintén rágalmazás miatt, egy másik magánvádló kérelmére.
Erre alaposan felkészültem, új bizonyítékokkal érkeztem, és három tanú meghallgatását is indítványoztam. A bíróság mindhármat elutasította, ahogy korábban elutasította azt is, hogy megkeressük az egyik nagy technológiai szolgáltatót adatszolgáltatás céljából.
Ez az, amit én rendszerszintű problémának tartok. Nem az a baj, hogy elveszítettem egy pert. Az a baj, hogy nem engedték lefolytatni.271
Az ítélet megrovás lett.
A megrovás a magyar jog legenyhébb jogkövetkezménye: azt jelenti, hogy a bíróság rosszallását fejezi ki, és ennyi. Nincs pénzbüntetés, nincs felfüggesztett, nincs semmi. Az ügyészség egyébként pénzbüntetést kért, tehát a bíróság még annál is enyhébben ítélt, mint amit indítványoztak ellenem.272
Nem fellebbeztem. Nem azért, mert egyetértettem vele, hanem mert egy ilyen ügy tovább húzása senkinek nem érdeke, legkevésbé nekem.
A napjaim jelentős részét beadványírással töltöm. Ezt sokan értetlenkedve figyelik, pedig ez a legfontosabb munkám.
Aki nem ír, az nem létezik az eljárásban. Aki csak megjelenik a tárgyaláson, és ott mond valamit, az kiszolgáltatott. Én írásban dolgozom, mert az írás nyomot hagy.
Használok hozzá mesterséges intelligenciát is, és ezt nyíltan vállalom. Nem azért, hogy megírja helyettem — hanem azért, mert kihúzza belőle a felesleget. Az ötleteim háromnegyedét törli. Ez nekem érték: így biztos lehetek benne, hogy csak szakmai tartalom kerül a bíróság elé.273
Van olyan ügyem is, amelyben a nyomozást megszüntették, pedig én tettem a feljelentést. Ilyenkor a törvény ad egy lehetőséget, a pótmagánvádat, és én ezt komolyan mérlegeltem. Nem azért, mert bosszúálló vagyok, hanem mert egy megszüntetett nyomozás nem azonos azzal, hogy nem történt semmi.274
A legsúlyosabb ügyemről is beszélnem kell, mert erről szólnak a legvadabb híresztelések.
A tényállás egyszerű. Élő adásban, felindulásból, mondtam olyan dolgokat, amelyeket nem kellett volna. Ezt nem tagadom. Amit viszont állítok: szó és tett között van különbség, és a jog is így gondolja, különben mindenki börtönben ülne, aki valaha kimondott valamit egy rossz estén.
Ebből az ügyből azonban idővel több ügy lett, mert minden újabb megnyilvánulásomat hozzávették. Így áll elő az a látszat, hogy én egy sorozatelkövető vagyok. A valóság az, hogy egyetlen élethelyzet darabjait sorolták külön iratszámokra.275
2026 májusában értesültem róla, hogy a vádemelés megtörtént, és az ügy bírósági szakaszba lépett.
Innentől kezdve nekem ez a legjobb, ami történhetett. A nyomozati szakaszban ugyanis az ember ki van szolgáltatva. A bíróságon már nem. Ott végre elmondhatom a saját változatomat.276
A dátum is megvan: szeptember tizenhetedike. Akkor lesz az előkészítő ülés.
Erre készülök. Ez a nap az enyém lesz.277
Összegzem.
Ellenem jelenleg tíznél több eljárás fut, két országban. Idehaza ebből mindössze kettő zárult le, és egyikben sem szabtak ki rám valódi büntetést: az egyik próbára bocsátás, a másik megrovás.
Ez a statisztika. Nem a hangulat, nem a fórum, nem a kommentek: a statisztika.
Én ezt a munkát végzem nap mint nap, egyedül, kirendelt védővel, nincstelenül, egy vidéki melléképületből. És eddig egyszer sem ítéltek börtönre.278
Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az nem az iratokból dolgozik.
Idáig eljutva az olvasónak valószínűleg van egy képe rólam, és gyanítom, hogy nem az, amit én szeretnék.
Ezt elfogadom. Egy könyv attól könyv, hogy az ember leírja, ami történt, és utána nem magyarázza tovább.
Néhány dolgot mégis rögzítenék a végén, mert ezek nélkül félreérthető lenne az egész.
Nem bántam meg, hogy kimentem Nyugatra. Nem bántam meg, hogy befogadtam embereket. Nem bántam meg, hogy elmondtam a véleményemet akkor is, amikor tudtam, hogy ára lesz.
És nem bántam meg a nyilvánosságot sem.
Tizenöt éve élek úgy, hogy amit csinálok, azt látják. Ez nagyon kevés emberről mondható el, és ez nem hiúság kérdése: ez egy vállalás. Aki nyilvánosan él, annak nincs hova hátrálnia.
Ezért is nevetséges, amikor azt mondják, hogy hazudok. Aki hazudni akar, az nem közvetít napi nyolc órában.279
Volna néhány dolog.
Nem magyaráznék. Ez a legfontosabb tanulság az életemből. Minden komoly bajom abból lett, hogy megpróbáltam elmagyarázni valamit olyanoknak, akik nem azért kérdeztek, hogy megértsék.
Nem adnék kölcsön. Nem azért, mert sajnálom a pénzt, hanem mert kiderült, hogy ezzel nem segítek, csak elodázom mások döntéseit.
És jobban válogatnék, kit engedek közel magamhoz.
Ennyi. Ez a három.280
Ez a könyv egy olyan időszakban készül, amikor az életem több ponton is függőben van.
Vannak folyamatban lévő ügyeim. Ezekben bízom az igazságban — nem a naiv értelemben, hanem abban, hogy egy iratokra épülő eljárás végül iratok alapján dől el.
Ha ez így lesz, akkor rendben leszek.
Utána pedig folytatom onnan, ahol abbahagytam: munka, saját lakás, nyugalom. Nem sok kell nekem. Soha nem is kellett.281
Egy dolgot szeretnék, ha az olvasó megjegyezne.
Én nem egy tragédia vagyok. Nem vagyok áldozat, és nem kérek szánalmat.
Én egy ember vagyok, aki mindig a saját megoldását kereste, akkor is, amikor ez kényelmetlen volt, és akkor is, amikor senki nem értett vele egyet.
Ebből lett, ami lett.
De legalább az enyém.282
Ez a szótár nem a szerzőé. Azoknak készült, akik a könyvet olvassák, és azokat a szavakat magyarázza, amelyeket a szerző más értelemben használ, mint a köznyelv — illetve azokat, amelyeket a Sodifórum alkotott róla.
A tételek jelölése: S a szerző saját szava vagy fordulata, F a fórumé.
autiloop — F. Óránként vagy napokon át ismételt gondolatmenet, amelyet a szerző akkor sem hagy abba, ha már mindenki válaszolt rá. A könyvben több helyen felbukkan: a hajnali háromtól hétig tartó bejegyzéssorozat a Nemzet Krónikása, a tárgyalótermi jelenet pedig A tárgyalás fejezetben.
elsodikázás — F. Amikor egy bejelentett terv magától elmúlik. Nem visszavonják és nem cáfolják: egyszerűen soha nem esik róla szó többet. A könyvben ilyen a hétvégére ígért beszámoló, a bécsi visszatérés, a PÁV-fellebbezés és a gasztrocsatorna második adása.
esélyadás — S. A szerző szava arra, hogy ő lép elsőként valaki felé: idővel, munkával, pénzzel. A fórum ugyanennek a mintának a folytatását tartja számon — lásd a tizedik fejezetet.
gazdatest — F. Az a személy, aki éppen eltartja. A könyvben: az édesanya, a Kolosy téri iroda asszonya, majd időszakosan a nézők.
hetyetye — F. A szerző beszédének kitöltő eleme, amelyet a fórum a terelés jeleként használ. A könyv szövegében nem szerepel, a forrásokban gyakran.
kvázi — S. A szerző leggyakoribb szava. Jelentése a gyakorlatban: „nem, de igen”. A fórum egy 2021-es példát őriz róla: kérdés, hogy tényleg nem küldött-e pénzt; válasz: „Kvázi nem is. Gyakorlatban igen, de így már kvázi nem.”
masnizás — S. A tények kedvező színben feltüntetése úgy, hogy minden állítás „nyelvtanilag igaz” maradjon. A szerző önéletrajzi módszere; lásd a tizenharmadik fejezetet.
„Nem feltétlenül nem” — S. Igen. A fórum példája: a kérdés az volt, hogy sírt-e; a válasz ez a fordulat. A főbérlő fejezetben is ezzel felel arra, hogy könyörgött-e.
Saját Megoldás — S. A könyv címe. Eredetileg az a találmány, ötlet vagy fordulat, amely majd megoldja a szerző életét, és amelynek a tartalmát soha nem árulta el. A gyakorlatban: a bevett szakmai megoldás helyett épített saját, működésképtelen változat — amelynek kudarcát utóbb a bevett megoldás hibájának tulajdonítja.
S.e. — S. „SoDI előtt”, vagyis 2010. április 1. előtt. A szerző saját időszámítása, amellyel az azt megelőző időszak tartozásait és ügyeit kivonja a saját mérlegéből. Lásd a hetedik fejezetet.
snecológus — F. Aki a szerző nyilvános tevékenységét követi és dokumentálja. A könyv szövege ezt a szót nem használja; a szerző számára ők „internetes rágalmazók”, „egy szűk, de hangos csoport”.
Superman-papírok — S. Az ajánlólevelek, amelyek nemcsak a munkaviszonyt igazolják, hanem dicsérik is. Megszerzésük módjáról lásd a tizenharmadik fejezet jegyzetét.
szakmai szerénység — S. A szerző szava arra, ahogyan az interjúkon a saját munkájáról beszél. A fórum fordítása ettől eltér.
tényfeltárás — F. Levél a szerző munkáltatójának, főbérlőjének vagy oktatójának arról, hogy kivel van dolga. A könyvben a szerző ezeket „technikának” nevezi. Mindkét megnevezés ugyanarra a gyakorlatra vonatkozik.
vonzás törvénye — S. Elsősorban szerzési technika: az a meggyőződés, hogy amire elég erősen gondol az ember, az a körülményektől és az elvégzett munkától függetlenül megérkezik hozzá. A szerző A Titok című filmből vette, és tizenöt éve alkalmazza — lásd a A Titok című fejezetet. Amikor nem érkezik meg, ugyanez a fogalom fordul át magyarázattá: a fórum glosszája szerint „én nem tehetek semmiről, csak az univerzum tol ki velem”.
Az első. A szótár nem teljes. A Sodifórum és a Sodipedia együttesen több száz ilyen kifejezést tart nyilván, köztük olyanokat is, amelyek harmadik személyekre vonatkoznak. Ez a válogatás kizárólag azokat tartalmazza, amelyek a könyv megértéséhez kellenek, és amelyek nem sértenek senkit a szerzőn kívül.
A második. A szerző visszatérő fordulatai közül kettő olyan gyakori, hogy a könyv szövegében külön nem jelöltük. Az egyik, hogy „én mindig pontosan fogalmazok”. A másik, hogy „ezt nem értitek”.
A könyv jegyzetei nagyrészt az első állítás ellenőrzéséből születtek.283
Ez az időrend a könyv fejezeteiben és jegyzeteiben szereplő dátumokat gyűjti egybe. Nem teljes életrajz: csak azt tartalmazza, amire a könyv hivatkozik, és amire van forrás.
Ahol a szerző saját közlése és a feljegyzések eltérnek, az eltérés a vonatkozó fejezet jegyzetében szerepel.
Ez a fejezet kilóg a többi közül, és ezt tudom. Azért teszem ide, mert egy önéletrajz nem állhat csak eljárásokból és félreértésekből — az embernek van magánélete is, és nekem ehhez hozzátartozik a konyha.
Aki ismer, tudja: én gyakorlati ember vagyok. Ez a hozzáállásom az étkezésben is megmutatkozik.
A főzést Magyarországon túlmisztifikálják. Egész televíziós műsorok épülnek arra, hogy valaki fél óráig magyarázza, miért kell egy fűszernövényt éppen abban a pillanatban hozzáadni.
Ez marketing.
A valóság az, hogy az étel alapanyagból lesz, és ha az alapanyag jó, akkor a többi részletkérdés. Én ezért nem bonyolítom: veszek jó minőségű nyersanyagot, és elkészítem. Recept nélkül, mert a recept mankó.285
Van ennek egy közgazdasági oldala is, amit szintén kevesen gondolnak végig. Ha valaki összeadja, mennyi idő megy el egy házi ételre, és azt az időt beárazza, akkor kiderül, hogy a készétel az olcsóbb. Ezt én már fiatalon kiszámoltam.286
Berlinben, a harmincas éveim elején kezdtem el először magamnak főzni. Addig erre nem volt szükség, mert megoldott volt.
Az első vacsorám csirkemell volt, sütőben.
Nem sikerült tökéletesen, ezt vállalom. Utólag hozzáadtam némi fűszert is, mert menet közben jöttem rá, hogy az kell hozzá. Köretnek burgonyát adtam mellé.
A tanulság, amit levontam, máig érvényes: ezek a bonyolult gasztronómiai fogások nem nekem valók.287
A másik emlékezetes alkalom egy vendéglátóhelyen történt, ahol egy barátommal jártam.
Ott rendeltünk két egész halat, amelyeket az asztalnál filéztek ki. Ez egy komolyabb szolgáltatás, és én ezt értékelem: aki ilyen szinten dolgozik, annak jár az elismerés.
A számla ötvenezer forint lett. Ezt utólag sokan felemlegették, pedig egyszerű félreértés volt: én nem tudtam, hogy a hal ára dekánként értendő.288
Ez nem pénzügyi hiba, hanem tájékozatlanság egy olyan területen, amely nem az én szakterületem. A kettő nem ugyanaz.
2021-ben úgy döntöttem, hogy ebből a témából műsort csinálok.
Az indok szakmai volt. A magyar nyelvű internetről hiányzik egy normális gasztrocsatorna, amelyet egy hétköznapi ember vezet, nem egy séf. Az emberek nem Michelin-csillagos ételeket akarnak látni, hanem azt, hogy mit lehet összedobni otthon.
Ezt a piaci rést akartam betölteni.
Az első adásban halat készítettem, gombával és korianderrel. A műsor technikai okokból nehezen indult, és be kell vallanom, hogy közben fogyasztottam is — de ez egy főzőműsornál nem kirívó, sőt.
A végeredményről mindenki alkosson saját véleményt. Én azóta is vállalom ezt az adást.289
Egy apróságra még ki kell térnem, mert ezzel is hetekig szórakoztak.
A halat közvetlenül a rácsra tettem, és amikor kiszedtem, egy része ottmaradt. Ez előfordul. Aki főzött már, tudja, hogy egy sütő használat közben nem marad steril, és hogy a takarítás nem az étel elkészítésének a része.
Ezt utólag nem kommentáltam részletesen, mert nem tartozik senkire, hogy én mikor takarítok ki egy háztartási gépet a saját otthonomban.290
Összefoglalva: én nem vagyok szakács, és soha nem is állítottam magamról.
Amit viszont állítok: az ember boldoguljon abból, amije van, és ne adjon ki pénzt olyasmire, amit maga is meg tud oldani.
A többi ízlés kérdése.291
Ez a könyv paródia. A főszöveget nem Kiss Endre Farkas írta: az ő nyilvános megszólalásaiból, az ő hangján készült rekonstrukció, nem hiteles önéletrajz. A lábjegyzetek nyilvános közösségi forrásokból származnak. A mű nem kiadványnak készült, és nem jelenik meg.
Kiskorúra vonatkozó anyag csak hivatkozásként szerepel benne, ábrázolás sehol; személyes azonosító adatok — cím, telefonszám, okmány- és számlaszám, rendszám — nem szerepelnek.